A legkevésbé rossz a politikai gyökereinél megragadott szíriai rendezés lenne, de ezt a kiújuló hidegháborús mentalitás „kissé” hátráltatja.

Az Egyesült Államok gyanakodva nézi az oroszok látványos katonai aktivizálódását. Attól fél, hogy a közös keresztény értékekre mostanság előszeretettel hivatkozó Putyin kitörhet az Ukrajna miatt köréje tákolt nyugati karanténból, megerősíti fajsúlyos világpolitikai szerepét, s egyre hangosabban követeli az amerikai dominanciát felülíró, több pólusú világrend kialakítását. Józanabb amerikaiak hiába figyelmeztetnek rá, hogy az oroszok státusa, tetszik, nem tetszik, nagyhatalmi státus, az orosz érdekeket nem lehet csak úgy egyszerűen félresöpörni. Washingtonban úgy látszik, mintha tartósan a szuterénba szorulnának az ilyen hangok.

Aztán Irán és Szaúd-Arábia geopolitikai vetélkedője is belejátszik a szíriai huzakodásba.

Pusztán vallásháború zajlana közöttük? Aligha. A siíta-szunnita ellentét fanatizáló, mozgósító erejét hiba volna persze alábecsülni, de Irak szétesésével a térség geopolitikai képlete a perzsa-arab szembenállásra egyszerűsödött. Nota bene, ebben az összefüggésben érthető igazán az ISIS szörny-kreatúrájának „váratlan” felbukkanása és működése is.

Obama elnök megpróbál ügyesen sakkozni az „Amerika-barát” Szaúd-Arábia és a nemrégiben „domesztikált” ellenség, Irán között, egyelőre azonban csupán leghűbb közel-keleti szövetségese, Izrael haragját váltotta ki vele, amely kanál vízbe fojtaná mind a kettőt.

Orosz-amerikai, perzsa-arab, izraeli érdekek ütköznek tehát össze, s akkor még a térség egyéb belső, nem kevésbé mély törésvonalairól nem is beszéltünk. Egy szó, mint száz, az Európába irányuló migráció folyamatos utánpótlása – magasabb szempontok – miatt még jó ideig biztosított.

Vajon az Európai Unió jelenlegi vezetése eldöntötte már, hogy e bonyolult stratégiai játszmákban pontosan hova is rakja Európa zsetonjait?

Aligha, hiszen arra sincs mindenkit meggyőző magyarázat, miért nem Görögországban akarják az unió határait megvédeni. Jobb volna, ha nem kellene határzár, de ha mégis, akkor azt kézenfekvő lenne ott felépíteni.

Technikailag kétségtelenül nehezebb lezárni a görög szigetvilágot, mint egy klasszikusan szárazföldi területet, az igazi ok mégsem ez.

Brüsszel, de főleg Berlin az elmúlt két évben könyörtelenül csuklóztatta Cipraszékat, miért jelölné ki most migrációs kulcsszereplőnek őket? Hogy a remek taktikus görög miniszterelnököt jobb alkupozícióba juttassa? Még eszébe jutna eredeti stratégiai célja, mi szerint Görögországnak adósságügyben is lehet némi keresnivalója. Pedig Merkel asszony nemigen kockáztatná saját látványos fegyelmezési politikájának sikerét. Álláspontja merev: az adósság-gyeplő semmiféle lazítását nem tűrheti el az uniós, no meg a német érdek.

Akkor inkább a törökök.

Legyenek ők a „határ”.

Csakhogy velük sem könnyű dűlőre jutniuk Merkeléknek.

A törökök a pénz mellett vízum-mentességet, sőt távlatilag uniós tagságot is akarnak. Utóbbit főleg az amerikaiak támogatják, az Unió, diplomatikusan fogalmazva, sokkal kevésbé.

Pénzt még csak-csak kerítenek nekik, ám a vízum-mentesség megadása már nagyobb rizikó, hát még az uniós tagság. Európában már most is több millió török él, számukat a vízumkényszer eltörlése nyilván tovább növelné. Az esetleges tagsággal pedig ők lennének az integráció második legnépesebb állama…, s nem ez volna az egyetlen feszültségforrás, amit felvételük okozna. Az Unió így egyelőre hallani sem akar a felvételről, vízum-ügyben viszont lehet, hogy kénytelen engedni.

Merkel görög helyett tehát törököt fogott, bizonyára nem ismervén a mondást: törököt fogtam, nem ereszt.

Meglátjuk, így lesz-e?