Az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában az utóbbi években egy fiatal francia közgazdász könyve tartja izgalomban a drámai szinten lévő és még így is folyamatosan növekvő egyenlőtlenségek miatt aggódó közvéleményt. Három részes sorozatunk első részében bemutatjuk magát a könyvet, a második részben a nemzetközi kritikákat, a harmadik részben pedig Piketty magyar recepcióját.

   Piketty munkájának címében a „tőke” kifejezés egyértelműen visszautal Marxra annak ellenére, hogy a külső attribúciókkal szemben a francia közgazdász munkája nem marxiánus alapokon áll, és magát a tőke fogalmát sem igazán definiálja. Ennek ellenére az utalás világos: gyakorlatilag Marx óta vitatkozunk arról a jelentős téttel bíró tézisről, mely szerit a kapitalizmus alapvető sajátossága a társadalmi egyenlőtlenségek növekedése, nem pedig azok csökkenése. Amennyiben a tézis igaz, az sokak szemében megkérdőjelezi ennek a gazdasági berendezkedésnek a létjogosultságát, vagy legalább is szükségessé tesz olyasfajta ellensúly mechanizmusokat, mint az újraelosztás. Ha viszont a kapitalizmus nem növeli, hanem csökkenti a társadalmi egyenlőtlenségeket, akkor a politikai és akadémiai baloldal érvrendszere dől össze, létjogosultsága veszik el. A kapitalizmus alapvetően „jó”, nincs másra szükség, mint „minél több kapitalizmusra”. Nem csekély tehát a tét…

   Hosszú időn keresztül elméleti síkon folyt a vita, illetve ki-ki saját anekdotikus élményeire igyekezett támaszkodni. Megfelelően sok idő telt azonban el Marx óta ahhoz, hogy immáron empirikus módon is megbizonyosodjunk egyik vagy másik fél igazáról. Ebben van segítségünkre Piketty és kutatócsoportja, akik hatalmas munkával összegyűjtötték a nyugati világ releváns adatait évszázadokra visszamenően. Az angol kiadás 577 oldal hosszú, 75 további oldalnyi végjegyzettel, plusz a nyilvánossá tett adatbázis.

Mire jut az empíria? A „Rastignac dilemma”

   Piketty központi állítása, hogy a nyers, azaz jóléti redisztribúció nélküli kapitalizmusban a társadalmi különbségek növekedése nem véletlen, hanem a rendszer szerves sajátossága. Franciaország, az Egyesült Királyság illetve az Egyesült Államok adatait vizsgálta több évszázadra visszamenőleg. Azt találta, hogy a tőke által elért profit, osztalék, kamat és járulékok összessége, azaz a tőkejövedelem aránya a befektetett tőkéhez képest folyamatosan magasabb, mint a gazdasági növekedés. Ebből pedig nem következhet más, mint a vagyonok folyamatos koncentrációja a felső rétegeknél.

Ezen felső osztályok vagyona az empíria szerint az 1700-as évektől az első világháborúig valóban koncentrálódóban volt. Ekkora elérte az éves össztermék hétszeresét Franciaországban vagy az Egyesült Királyságban. A jóléti állam nélküli kapitalizmus tehát erősen a tőketulajdonosoknak kedvezett.

   A huszadik században aztán ez az arány csökkent, Piketty szerint egyrészt azért, mert a gazdagok felhalmozott vagyonát fizikailag tönkretették a világháborúk, a Nagy Gazdasági Világválság. Erre válaszul a kormányok bevezették a Keynes logikájára alapozó, újraelosztó kereslet-menedzsmentet, a szegényeknek esélyt adó jóléti államokat, a magas örökösödési illetékeket és a nagyon magas felső jövedelmi adó kulcsokat! Ezek nélkül a vagyonkoncentráció folyamatosan nőtt volna, és az örökösödésnek továbbra is meghatározó jelentősége lett volna a vagyonosodásban.

   Olyannyira meghatározó, hogy a francia irodalomhoz vonzódó Piketty külön nevet is ad ennek: Rastignac dilemmának nevezi Balzac Goriot apó-jának hősét megidézve. A dilemma lényege, hogy munkával az ember soha nem juthat a gazdagok közé. Az egyetlen nyitva álló út az idős ember tanácsai szerint, ha a fiatal Rastignac elvesz inkább egy gazdag örökös lányt. Piketty adatai ezt a művészi leírást igazolják a valós életben empirikus adatokkal, melyeknek adatbázisait ráadásul a szerző nyilvánosan hozzáférhetővé tette.

   A kapitalizmus azonban nem egy időben változatlan jelenség. Korai formájához képest előbb létrejön a nagyvállalati dominancia, majd a Nagy Gazdasági Válság nyomán a keynesiánus kereslet menedzsment és a jóléti újraelosztó modell, illetve sok helyen a vegyes gazdaság. Ezt a nagyjából 1936 és 1974 között meghatározó modellt váltja aztán fel a neoliberális dogma alapján újraszerveződő kapitalizmus, amely éppen napjainkban éli rendszerválságát.

A jóléti állam és a keynesiánizmus mint a kapitalizmus aranykora

Az 1945 és 1975 közötti időszak volt a kapitalizmus aranykora. Még az Egyesült Államokban is keynesiánus gazdaságpolitikát folytattak a kormányok a minimálbér, a legfelső személyi jövedelemadó kulcs illetve a tőkenyereség adók magasan tartásán keresztül. Németországban kialakult a szociális piacgazdaság és létrejött a német gazdasági csoda, a Wirtschaftswunder, Franciaországban pedig ekkor volt a dicsőséges három évtized, les trente glorieuses. Az Egyesült Királyságban is jóléti állam és vegyes gazdaság jött létre Clement Attlee és a Munkáspárt második világháború utáni kormányzása nyomán. Nem véletlenül mondhatta 1957-ben az amúgy konzervatív, ám a jóléti államban és a vegyes gazdaságban hívő Harold MacMillan miniszterelnök: „you have never had it so good”” (Ilyen jól még nem éltetek.)

        A kapitalizmuson belüli jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek az adatok szerint a világtörténelem során ekkor, a skandináv jóléti államokban érték el mindenkori mélypontjukat. Az európai és a távol-keleti országok gyorsabban növekedtek, mint valaha, magas volt a foglalkoztatás, magasak voltak a tőkét, a vagyont és az örökösödést terhelő adók. Először jött létre egy olyan széles középosztály, amely elsősorban nem az örökösödés útján jutott vagyonához. Bár Piketty a demokráciáról nem ír, de hozzátehetjük, hogy ez volt a nyugati demokráciák aranykora is, amikor még erős volt a hit azok működőképességében. A megerősödött középosztályok viruló demokráciákat működtettek.

Ám a késő hetvenes évek Thatcher-Reagan forradalmaival a kapitalizmus visszafelé indult el, a XIX. századi formája felé. A tőkét és magas jövedelmeket terhelő adókat radikálisan csökkentették, az örökösödési adót gyakorlatilag eltörölték. A neoliberalizmus évtizedeiben a gazdagok vagyonának aránya a nemzeti össztermékhez mérten ismét emelkedni kezdett, és a XXI. század elejére ismét elérte a XIX. századi, a jóléti államot megelőző mértéket.

Megint csak hozzátehetjük: a jóléti államok időszakának viruló demokráciái a középosztály hanyatlásával szintén hanyatlani kezdtek, és világszerte drámaian meggyengült a polgárok hite a demokrácia érdemi tartalmi folyamataiban. Ráadásul a hosszú távú gazdaság növekedés is radikálisan visszaesett a jóléti állami korszakhoz képest. Csökkent a foglalkoztatás is, és drámaian megemelkedett az államok, a cégek és a háztartások adósságállománya.

Mára a keynesiánus keresletmenedzsmentet félretoló, a jóléti újraelosztást visszaszorító neoliberális kapitalizmus időszakában ismét csak visszakerültünk a Rastignac dilemma korszakába. A tőkejövedelmek megtérülése ismét magasabb, mint az amúgy igen alacsony gazdasági növekedés, amelyet globálisan csak a köztudottan buborékalapú kínai növekedés hajt. Piketty szerint mára ismét kialakult a szupergazdagok felső rétege, és az Egyesült Államokban például már ma nagyobb a társadalmi egyenlőtlenség, mint 1900-ban Európában. Ismét előtérbe került a Rastignac dilemma: a meggazdagodásnak ismét csak szinte minden mást kiszorító alapja az örökösödés. Piketty szerint „..az az elképzelés, hogy a szabad verseny véget vet az örökölt vagyonra építő társadalomnak és egy meritokratikus világhoz vezet, veszélyes illúzió”.

A kapitalizmus rajongói - mert ilyenek is vannak - sokszor idéznek egy hokibot alakú ábrát, mely szerint a világtörténelem alacsony növekedése után a kapitalizmus gyújtja be a gazdasági növekedés rakétáit. Piketty adatai afelé mutatnak, hogy a huszadik században ezt a növekedést már a jóléti állam tartotta életben, annak leépítésével a növekedés visszaesett. Szerinte amikor Kína beérkezik majd, kezdeti gyors gazdasági felzárkózása lelassul, az ingatlan és tőkepiaci buborékai kidurrannak, akkor a világ gazdasági növekedése véget ér, a növekedési görbe kilapul. A tőkejövedelmek profitaránya tartósan meg fogja haladni a gazdasági növekedés ütemét, ami a már most is szupergazdagok további tőkekoncentrációjához fog vezetni, ez pedig széttépi a még valamennyire demokratikus nyugati társadalmak szövetét.

A fiatal francia közgazdász adatai szerint a tőkejövedelmek rátája hosszabb távon meghaladta a termelékenységi növekmény rátáját, és szerinte ezért sem szabad egy újabb technológiai forradalom esetlegességére bízni a gazdasági növekedés újraélesztését. Egy ilyen ugyanis vagy kialakul, vagy nem, de az emberiség feladata egy olyan rendszerszerű megoldás kialakítása, amely ellensúlyozza a kapitalizmus társadalmi polarizációhoz vezető alaptendenciáit.

A magas béreket nem a termelékenység határozza meg

Piketty azt is bemutatja, hogy a top menedzserek asztronomikus fizetéseit sok minden indokolja, de a teljesítményük nem. (Ennek a kérdésnek amúgy mások munkája nyomán is hatalmas és igen bizonyító erejű irodalma van.) Annak összege leginkább a fizetésüket meghatározó igazgató tanácsokkal való összejátszásban keresendő, ahol tulajdonképpen egymásnak adnak magas fizetéseket a magas jövedelmű, hatalmi pozíciókat elért top menedzserek.

Mindez meglehetősen érdekes a magyar bérviták szempontjából, melyekben liberális közgazdászok azzal nyugtatják az alsóbb társadalmi osztályok tagjait, hogy igen jelentős bérelmaradásuk nyugati társaikhoz képest azért marad fenn tartósan, mert úgymond alacsony a magyar gazdaság termelékenysége. Ezzel szemben a hazai magas keresetűek jövedelmei ugyanúgy elszakadnak a nemzetgazdaság egészének termelékenységi trendjeitől, mint az Egyesült Államokban vagy sok más helyen a fejlett világban.

A Piketty által leírt folyamatokat naponta visszaigazolják a sajtóhírek. Mára ismét elérkeztünk egy szupergazdag világelit által uralt globális kapitalizmus korszakába. Az Oxfam 2016-os jelentése szerint mindösszesen 62 szupergazdagnak van annyi vagyona világszerte, mint az emberiség alsó felét kitevő három és fél milliárdnak. Ezen nem sokat segít az sem, hogy világszerte csökken az extrém szegénységben élők száma. Ez a technológiai fejlődés természetes következménye. Az lenne drámai, ha még ez sem történne. Viszont egy igazságosabb vagyoni és jövedelmi eloszlás esetén radikálisabban gyorsabban lehetne az emberiség továbbra is szenvedő százmillióit kiemelni a nyomorból. Az Oxfam jelentése megerősíti Piketty jóslatait más szempontból is: a világban megtermelt jövedelemből a bérek aránya évről évre folyamatosan csökken.

Oligarchikus kapitalizmus: Mi a megoldás?

 Az olvasóban jogosan merülhet fel a kérdés, hogy miért probléma a vagyonok ilyen jelentős koncentrációja? Nos, ennek több oka is van. Első számú ezek közül a tőkéhez való hozzáférés. Tőkejövedelemhez (profit, osztalék, kamat, járadék, stb.) ugyanis csak az juthat, akinek rendelkezésre áll a befektetéshez tőkéje. Egy kirívóan egyenlőtlen társadalomban azonban csupán a társadalom legfelsőbb rétegeinek van erre lehetősége, a többieknek nem képződik annyi bérjövedelme, hogy tőkét fektethessen be a megélhetése érdekében. Már ha egyáltalán bérjövedelme van, mert sokaknak munkája sincsen. A tőkéhez jutás, főleg a jelentős mennyiségű, megélhetést biztosító tőkéhez jutás szinte kizárólagos útjává az öröklés válik, ahogy azt Piketty bemutatja. Ez pedig egy rendkívül igazságtalan társadalmat hozott létre, amely messze van a kapitalizmus szerelmeseinek tökéletes versenyre alapozó fantáziáitól, ahol is mindenki egyenlő kiinduló feltételekkel versenyez. A valóságban a többség el sem indulhat a vállalkozások versenyében, az öröklött vagyonnal rendelkezők vállalkozásaiban kénytelen bérért dolgozni.

A másik jelentős probléma az extrém vagyoni koncentrációval az, hogy a vagyon hatalommal, politikai befolyással is jár. A főáramú közgazdaságtan externalizálja ezt a problémát, azaz nem vesz tudomást róla, más tudományágak (politológia, szociológia) területére tolja át. Csak a politikai gazdaságtan veszi figyelembe, hogy a gazdasági folyamatokban az érdekérvényesítésnek bizony óriási szerepe van. A jelentős vagyonnal rendelkezők az átláthatatlan politikai kampányfinanszírozás rendszerében kifizetik a győztes politikusok gigantikus kampánykiadásait, cserébe azután közbeszerzéseket nyernek tőlük, részrehajló szabályozást, a munkavállalói érdekérvényesítés visszaszorítását, az offshore adóelkerülés fenntartását. Jellemző például, hogy New York Times számításai szerint nem több mint 158 dúsgazdag család finanszírozza meg a 2016-os elnökválasztási kampány gigantikus kiadásainak felét. A jelöltek kampánytámogatói között a legnagyobbak pedig az ismert pénzügyi holdingok, a fegyvergyártók, valamint az oligarchák. Ők nyilván nem viszonzatlanul, ajándékba adnak ekkora összegeket, gyakran mindkét politikai oldalnak. A politikai rendszer foglyul ejtése az oligarchák által nagyon jövedelmező tevékenység, amelyet a háborítatlan piacot feltételező klasszikus közgazdasági világkép teljesen kihagy a számításból.

Piketty megoldási javaslata alapvetően az adóztatásra épül. Szerinte egy nagyságrendileg 2%-os éves vagyonadót kellene bevezetni, illetve a termelékenység által semmilyen formában nem indokolható legmagasabb jövedelmi kategóriákra az államnak szuper magas, konfiszkatorikus (elkobzó) mértékű, akár 80%-os legfelső jövedelemadó kulcsot kellene újra bevezetnie. Újra, hiszen a második világháborút követően szinten mindenhol a nyugati világban hasonlóan magasak voltak a legmagasabb jövedelmi kulcsok, Amerikában egy ideig még 93%-os is volt az. A tőke szabad mozgásának korlátozásai miatt ekkor még nem állt rendelkezésre az offshore adómenekítés intézménye a gazdasági elit számára. Innen csökkentették folyamatosan az egyre inkább az elit által foglyul ejtett kormányok a legfelső adókulcsokat a többi jövedelemtől alig eltérő szintre, sőt, a kelet-európai térségben kifejezetten az egykulcsos adóig. Piketty egyértelműen progresszív jövedelemadóban gondolkodik, egykulcsos adók a fejlett nyugati világban nincsenek. Ez semmivel nem vetné vissza a termelékenységet - hiszen mint Piketty és mások is bemutatták, a legmagasabb jövedelmeket nem indokolja a termelékenység - de csökkentené a szupergazdagok politikai erejét.

Ezen kívül szükség van a tőke, a vagyon és az örökösödés magas kulcsú adóztatására is. Nem mentség az offshore országok léte sem: Piketty szorosan együttműködött Gabriel Zucmannal, az adóparadicsomok első számú tudományos szakértőjével, és javaslatot is tettek a probléma megoldására.

Mit üzen Piketty a marxistáknak?

Piketty munkájának általában csak azt a részét szokták kiemelni, amelyet eddig összefoglaltunk, tudniillik hogy bemutatja a kapitalizmus inherens alaptendenciáját, mely szerint az ellensúlyok nélkül a társadalmi polarizáció felé tart. A könyv azonban a marxisták számára is tartogat elgondolkodtató tanulságokat, amelyekről kevesebb szó esik.

Marx központi tétele volt, hogy a kapitalizmusban a kizsákmányolási ráta folyamatosan nő, és ez óhatatlanul elvezet majd az általa várva várt forradalomhoz, a kapitalizmus pedig összeomlik. Nos, mint tudjuk, a kapitalizmus látványosan nem omlott össze, hanem ehelyett számtalan alakváltozáson ment át, ahogy azt már említettük. Mi lehet ennek az oka?

Piketty ábráin jól látható, hogy Marxnak a maga korában igaza volt. A tizenkilencedik században valóban megfigyelhette a kizsákmányolás fokozódását, hiszen az adatok szerint a legfejlettebb nyugati országokban a tőke részesedése a megtermelt jövedelemből folyamatosan nőtt. Karl Marx azonban 1883-ban elhunyt, nem lehetett tanúja annak, hogy ez a folyamat a huszadik században az ellentétébe fordult. Minden valószínűség szerint pont az általa is inspirált munkásmozgalom erősödése játszott ebben meghatározó szerepet, amely az erősödő szakszervezeti mozgalomnak köszönhetően sikerrel képzett ellensúlyt a tőkével szemben. Ahogy azt John Kenneth Galbraith kanadai-amerikai közgazdász megfogalmazta, a szervezett munkásság és a tőke egymásnak feszülő ereje (countervailing forces) a huszadik században meghatározta a kapitalizmus átalakulását, a jóléti redisztribúció kialakulását, a nem öröklésre épülő versenyesélyek erősödését.

A huszadik század hetvenes éveitől kezdődően azonban a folyamat az ellenkezőjébe fordult. A neoliberális kormányzás kiterjedésével, azaz a felsőbb osztályok által foglyul ejtett állam megjelenésével a tőke részesedése a megtermelt nemzeti jövedelemből ismét csak nőni kezdett. Mindez aláhúzza azt az egyébként ismert tényt, hogy a bérszínvonal egyik meghatározó tényezője a szakszervezet ereje. Ahogy azt Piero Sraffa olasz származású cambridge-i közgazdász bemutatta, a megtermelt hozzáadott érték elosztása a tőke és a bérek között semmilyen értelemben nem piaci, meritokratikus folyamat, hanem a két fél nyers érdekérvényesítő erejétől függ. Azaz erős szakszervezetek nélkül alacsonyabb a bér, nagyobb a tőke profitja. Bármennyire viccet is szokás csinálni a rendszerváltás utáni Kelet-Európában a „bérharc” illetve a „kizsákmányolás” meghaladottnak csengő fogalmaiból, azok még a nem marxiánus közgazdaságtan aktuális eredményei szerint is léteznek.

A marxiánusoknak azonban újra kell gondolniuk elméleteiket Piketty eredményei alapján. A poszt-marxista szociáldemokraták és a marxisták vitája szintén eldőlt. A kizsákmányolási ráta nem feltétlenül nő folyamatosan a kapitalizmusban. Annak létezik olyan formája, ahol a termelőeszközök állami tulajdonba vétele nélkül is csökken a tőke profitja, nőnek a bérek, tisztességes megélhetéshez jut a társadalom nagy része, és nem öröklésen múlik a tőkéhez jutás.

Pogátsa Zoltán