Az Új Egyenlítő oldalain korábban már ismertetettük John Rawls szociáldemokrata igazságosság-elméletét. Elterjedt a vélekedés, hogy Rawls nézeteinek legütősebb kritikáját libertariánus (a neoliberalizmus társadalomfilozófiai megalapozása) oldalról Robert Nozick adta. Sőt, egyesek még odáig is elmennek, hogy ezt a kritikát megsemmisítőnek ítélik. Nozick ellenérveinek végiggondolása után azonban arra kell jussunk, hogy szó sincs erről, a két szerző nem egy súlycsoport. Nozick érvelése közel nem jut ahhoz, hogy Rawlst kiüsse a nyeregből.

Nozick azért érdekes szerző, mert az abszurditásig komolytalan Ayn Randdal szemben érdemi akadémiai munkát végzett. Szemben viszont a neoliberális mozgalom másik két akadémiai ikonjaival, a „von”-okkal, Misessel és Hayekkel, Nozick egyetemi állását nem a nagyvállalati szektor szponzorálta. Írásai tehát méltán tekinthetők elfogulatlan elmélkedés eredményének. Fő műve az Anarchia, állam, utópia (1974).

Rawls-zal szembeni kritikájában azzal indít, hogy mindenkinek joga van a tulajdonához, amelyet megszerzett. Ha egy embertől elvesszük azt, akkor tulajdonképpen kiraboljuk. Ha az állam veszi el tőle kényszerrel, akkor az olyan, mintha a munkája egy részében az állam rabszolgája lenne, azaz Nozick szerint az adóztatás tulajdonképpen a rabszolgaság egyik formája, hiszen X órányi munka jövedelmét elvenni pontosan olyan, mint X órányi kényszermunkát végeztetni valakivel. Azaz az adóztatás az emberi szabadság értékének megsértése. Könnyen érhető, hogy a szorgalmasan dolgozó, ám megélni csak alig képes emberek számára miért rendkívül vonzó ez az érvelés még akkor is, ha az alapvetően hibás.

Nozick az állítása illusztrálására egy nagyon híres kosárlabdázó példáját hozza fel, akinek rengeteget fizettek a rajongói, csak hogy láthassák játszani. A szuper tehetséges kosaras az évek során dúsgazdaggá vált. Nozick felteszi a kérdést: nincs-e joga a sztárnak ahhoz a vagyonhoz, melyet saját tehetsége által szerzett? Nem lenne-e kizsákmányolás, ha munkájának értékét akár csak részben is elvennénk tőle?

Nozick ezen a ponton rögtön ütközik Rawls-zal. Ahogy azt Rawsl igazságosság elméletének ismertetésekor kifejtettük, szerinte az emberek javadalmazása nem függhet az élet lottójától. Nem igazságos, ha valaki csupán azért keres többet, mert véletlenül szebbnek vagy erősebbnek született. Nozick szerint azonban az adottságaink mi magunk vagyunk, azok pontosan a lényegünket adják. Azaz szerinte el kell fogadjuk, hogy az élet igazságtalan, és aki kedvezőbb adottságokat örököl, az megérdemli a magasabb életszínvonalat… Ezen a ponton mindenki döntse tehát el: érez-e empátiát azok iránt, akik szerencsétlen sorsba születtek? Akik gyengébbek, kevesebbet keresnek, mert nők, betegek, fogyatékkal élők, nem volt lehetőségük tanulni, stb, stb. Mindenki döntse el, hogy Nozickkal olyan társadalmat akar-e, ahol a véletlenen múlik valakinek az életszínvonala, vagy Rawls-zal olyat, amelyben az erőfeszítésein.

De ez csak az egyik probléma az Anarchia, állam, utópiá-val, van számos másik is. A leglátványosabb hiányossága, hogy miközben érvelését elvileg a szabad versenyes kapitalizmus védelmének szánja, közben szó sincs róla benne semmilyen kapitalizmusról! Ha egy látványosan játszó kosarast vagy kiváló festőt fizetünk meg direktben a munkájának gyümölcséért, akkor ebben a tranzakcióban sehol nincsenek jelen a kapitalizmus alapvető ismertetőjegyei. Nincs tőke, tulajdonos és munkás, nincs piac, nincs árképzés, nincs béralku, semmi. Ilyen típusú gazdagodást keresve is alig találunk a valós életben. Vajon Nozick miért nem egy agyonfizetett vállalatvezetőt (CEO-t), bankvezért, tanácsadót, vagy hasonlót talált meg magának példaképpen? Miért pont egy mindenkitől függetlennek tételezett sportolót fizetnek meg közvetlenül rajongói?

Azért, mert a példa direkt úgy van kiválasztva, hogy arra mást ne is mondhasson az ember, csak csettinthessen, bizony, mennyire igaz, az állam elveszi a tisztességesen edző és versenyző játékos munkájának eredményét, nem hagyja, hogy az abból gazdagodjon. A ténylegesen létező kapitalizmusban azonban az emberek viszonyban állnak egymással. Az egyik tőketulajdonos, a másik az alkalmazottja. Ők osztoznak a profiton, amelyet a közgazdaságtan máig meg nem cáfolt tudása szerint nem valamifajta meritokratikus folyamat lévén osztanak el, hanem a kettejük közti nyers béralku eredményeképpen. Ezt a közgazdaságtan nyelvén úgy szokták megfogalmazni, hogy a neoklasszikus elosztáselmélet cáfolatot nyert. A profitot nem a tőke határtermelékenysége határozza meg, hanem a nyers béralku a tőketulajdonos és a szakszervezet között. Keynes munkatársa, Pierro Sraffa olasz közgazdász bizonyította be mindezt az úgynevezett két Cambridge tőkevitájában az ötvenes években, és amerikai vitapartnerei, Solow és Samuelson is elismerték ezt. Nozick kosárlabdás példájában a sportoló nem alkalmazott, nincs béralku egy vállalat tulajdonosaival. Legtöbbünk azonban nem ilyen módon jut jövedelemhez, hanem meg kell állapodnia munkáltatójával a béréről, illetve annak növekményéről évről évre…

A valódi világban az embereknek csak töredékét fizetik meg direktben azért, mert festett egy szép festményt, vagy mert látványosan zsákol. Amellett, hogy az emberek többsége bérből él, mások díjat szedhetnek, bérbe adhatják ingatlanjaikat és eszközeiket, járulékhoz és osztalékhoz juthatnak, pénzt kérhetnek terület és úthasználatért, monopóliumuk lehet valamire, haveri kapcsolatok lévén nyerhetnek közbeszerzési eljárásokon, visszajuttathatnak nekik egy közbeszerzési eljárás nyertesei, örökölhetnek, részt vehetnek bennfentes kereskedelemben, vagy egyszerűen felfedezhetnek egy olajlelőhelyet… A létező kapitalizmus sokkal összetettebb világ ahhoz képest, hogy azt feltételezzük, hogy mindenkit a tényleges erőfeszítése szerint jutalmazunk. Helyesebben Noziczknál még nem is eszerint, hanem véletlenszerű adottságai szerint…

Ahhoz, hogy tőketulajdonos és ne alkalmazott legyen valaki, tőkével kell rendelkeznie. Ahogy azt Piketty bemutatta, ennek elsődleges forrása az öröklés. Aki nem örököl jelentős vagyont, az a redisztribúció nélküli kapitalizmusban csak elvétve képes a béréből vagy kölcsönből annyi tőkéhez jutni, amennyiből alkalmazott helyett tőketulajdonossá válhat. Nozick tehát összekeveri a gazdasági tőkét a humán tőkével…

A tehetséges, nagy darab kosárlabda játékos esete tehát Nozicknál eleve úgy van megkonstruálva, hogy sarokba szorítsa az olvasót. Mást nem is nagyon mondhat, minthogy a sztár megérdemli azt a pénzt, amit hívei önkéntesen adnak neki. Ehhez a példához azonban Nozicknak éppen azt a rendszert kellett kivennie a képből, amelyet meg akar védeni Rawlstól: az újraelosztás nélküli szabad versenyes kapitalizmust. Mint a neoliberálisok/libertariánusok/piaci fundamentalisták oly sokszor, most is egy leegyszerűsített fantáziavilágból származtatják a valódi világra vonatkozó gazdaságpolitikai javaslataikat. Nem véletlen, hogy manapság is mindig Bill Gates és Steve Jobs kerül elő a szuper gazdag rétegek vagyonszerzésével kapcsolatos érvelésükben, nem pedig Donald Trump, a Lehman Brothers igazgatói, vagy a politikusokat kilóra megvásároló Koch testvérek…

Ugyanilyen típusú kritikát fogalmazott meg például Kornai János Pikettyvel kapcsolatosan itt, aki szerinte „hangulatot szít a gazdagokkal szemben”. Nem meglepő, hogy a rendszerváltás tapasztalatlan, ártatlan hevületében még valaki így gondolkozzon a szabad versenyes kapitalizmusról, hiszen a szovjet típusú elnyomás egyik legnagyobb hibája pontosan az volt, hogy elnyomta a tehetség érvényesülését. Sem a tehetséget, sem az erőfeszítést nem honorálta az a rendszer magasabb életszínvonallal, és ezzel visszatartotta a kreativitást. Azonban huszonöt évvel később fanatikusan szerelmesnek kell lenni ahhoz a kapitalizmusba, hogy ne vegyük észre, hogy annak létező formája ugyanilyen jegyeket mutat. Az Enron, AIG, Lehmann, Siemens, Volkswagen, Google, Amazon, Bettencourt, Libor, Postabank, Questor, Deutsche Bank botrányok cunamijában, amikor a felelőtlen amerikai pénzügyi szektor majdnem bedönti a világgazdaságot és állami pénzen kell kimenteni, ahogy az európai társát is, amikor a növekedés fenntarthatatlan lenne a folyamatos eladósodás nélkül, amikor a vállalatokat és nemzetgazdaságokat csődbe vivő CEO-k csillagászati bónuszokat kapnak, amikor a nagyvállalati szektor zsebében van az őt megrendelésekkel ellátó politikai elit, amikor a transznacionális cégek és a szuper gazdagok off shore-ba menekítik az adózás elől a jövedelmüket, miközben a középosztály prekariátussá süllyed, míg komplett fiatal generációk maradnak munka nélkül… Nos, egy ilyen korszakban elég nehéz megérteni, hogy hogyan tartható fenn az a mítosz, hogy a gazdagodás a tehetség és az erőfeszítés jutalma lenne.

Természetesen erre mondhatja egy libertariánus, hogy ha tökéletes piacok lennének (tökéletes információáramlás, alacsony be- és kilépési korlátokat, stb.), racionális profitmaximalizáló egyének, és így tovább, azaz egy szabadpiaci mennyországban a tőke a tehetségek felé áramolna. Ez lehetséges, de nem éppen az a libertariánusok kritikája a szociális megfontolásokkal kapcsolatosan, hogy akarhatnak azok bármennyire jót elviekben, a gyakorlatban nem működnek, kárt okoznak? A libertariánusok elméleti rendszerén nem lehet számon kérni hibákat. Szépen felépített rendszerek, amelyek működnének, ha az alapfeltevéseik igazak lennének. De nem igazak.

Mint ahogy Nozick kiindulópontjai sem igazak. Az állam nem azért szedi be az adót, mert ezzel kényszermunkára kívánja kényszeríteni a tagjait. Azért szedi be, mert társadalomban élünk, és mindannyiunk eredményeiben ott van a többiek hozzájárulása is sikereinkhez. Teljességgel irreális azt feltételezni, hogy bárki is egyedül képes lenne elérni bármit az életben. A libertariánusok által feltételezett izolált egyén rövid távon éhen halna. Rendkívül elterjedt nézetté vált Kelet-Európában is a rendszerváltás után, hogy értéket csak a magángazdaság termel, az állami alkalmazottakat ő tartja el. Ez az elképzelés nem felel meg az értékteremtés tényleges folyamatának. A sikeres magánvállalkozó eredményeiben ott van az állami tanító, aki megtanította írni-olvasni, az állami egyetem, amely végzettséget adott neki, az állami út, amelyen autójával közlekedik, az állami rendőr és igazságszolgáltatás, amelyek megvédik vagyonát és lehetővé teszik gazdasági szerződéseit, valamint az állami egészségügy, amely időnként helyreállítja saját és alkalmazottai munkaképességét. Ott van az állami szociálpolitikai rendszer, amely támogatja alkalmazottai megélhetését, ezzel csökkentve a vállalkozás költségeit. És a sort még folytathatnánk. A magánvállalkozó tevékenységébe beépül az állam ezernyi hozzáadott értéke. Ez az, amit az adókból megfinanszírozunk. Az állam és a magángazdaság ugyanúgy szétválaszthatatlan, mint a kávé és a tej a tejeskávéban. A versenyképes tudásunk, amit sajátunknak érzünk, szintén magában foglalja azt a rengeteg lehetőséget, amelyet a közösség adott meg nekünk. Az oktatást, a közösségi infrastruktúrát, a szociálpolitikai és utazási támogatást, a közrendet, stb.,stb.

Az állam tehát nem valami gonosz, absztrakt entitás, ahogy azt a szovjet rendszeren szocializált kelet-európaiak képzelik. Az állam csupán egy szervezettebb formája a közösségnek. A kisközösségekben sem azért teszünk meg dolgokat másokért, mert ők rabszolgaságra kényszerítenek minket, vagy rendelkezni akarnak az életünkkel. Azért segítünk, mert az ember társas lény, és csak erre a kölcsönösségre építve képes életben maradnia és értéket teremteni. Az államot és az adókat démonizálni tehát annyit tesz, mint az emberi társadalom együttműködését leépíteni. Nyersen lecsupaszítva a libertariánus ideológia nem más, mint az emberi önzés magas eszmeiségbe öltöztetése a szabadság értékének abszolutizálásával az egyenlőség és a szolidaritás értékeinek rovására. Ebben a narratívában minden sikerem a sajátom, minden kudarcom a véletlené, vagy mások kényszeréé.

Természetesen az probléma, ha a befizetett adónkat nem hasznosan költik el, hanem elherdálják. Érthető az adófizető viszolygása, hogy egy ilyen államnak adózzon. Tetszetős megoldásnak tűnik, hogy ha azt látjuk, a politikai réteg ellopja az adóinkat, akkor a legjobb, ha mi sem fizetjük be azt, és ha minél kisebb az állam. “Amit nem fizetünk be, azt el sem tudják lopni.” Ez azonban tévedés. Ha az állami alrendszerek nincsenek megfelelően megfinanszírozva, akkor a társadalom humán tőke képződése, közösségi infrastruktúrája lesz elégtelen. Akkor egész egyszerűen nem lesz gazdasági felzárkózás, hanem társadalmi leépülés lesz. A jó válasz nem az adók be nem fizetése, hanem azok elköltésének átláthatóvá tétele, a nem megfelelő politikusok leváltása. Nehezebb út, de a másik egész biztosan a pokolba vezet.

Pogátsa Zoltán