(Részlet a szerző Szakítás /Szili Katalin és az MSZP konfliktusai/ című hamarosan megjelenő könyvéből.)

        Előhang

         Aligha írtam volna meg ezt az esszét, ha Szili Katalin távozása a Magyar Szocialista Pártból nem jelenti egyben az MSZP lejtmenetének kezdetét is. Utóbbi tényt persze csak a mából, kellő időtávlatból lehet megállapítani, a 2010-es kilépés pillanatában még csak sejthető volt, később vált bizonyossá. 

         Sokáig legnépszerűbb politikusuk személyes távozását még elviselték volna a szocialisták, vele azonban az általa képviselt politikai tartalom is eltűnt. Olyan plebejus politikusukat veszítették el, aki épp azokon a területeken volt erős, ahol az MSZP a legkevésbé: falvakban, kisvárosokban, a vallásos emberek körében. De nem csupán ezeket a szociológiai előnyeit hagyta kiaknázatlanul pártja, Szili tematikai kínálatát sem hasznosították kellő mértékben. Nemzetről, fenntartható fejlődésről neki volt leginkább mondandója a szocialista politikusok közül, a szavazók szélesebb körei felé ő rendelkezett a legtöbb szabad vegyértékkel, ami egy magát néppártként azonosító politikai erő számára kiváltképp fontos lehetőség.   

         Mindez azonban kevésnek bizonyult.

         Ellentéteik akkor váltak igazán markánssá, amikor 2004-ben Gyurcsány Ferenc került az MSZP élére, aki a baloldal valóban elkerülhetetlen megújítását, Tony Blair regionális kópiájaként, a „fékezett habzású neoliberalizmusban” látta. Az idézőjeles meghatározás Szilitől származik, az úgynevezett harmadik utas szociáldemokrácia lényegére utal szellemesen, amelyben főáram a profit-fundamentalista neoliberalizmus, a fékezett habzás pedig a baloldaliság zavaros maradéka. Szili ezzel a hazai valóságot szem előtt tartó, rendszerkritikai arcélét is őrző eszmeiséget állítja szembe, nála a hangsúly egyszerre van a magyar sajátosságokon és a társadalom szempontjait érvényesítő, folyamatos rendszerkritikán. Gyurcsánytól tehát merőben eltérően vélekedett arról, mi legyen és milyen legyen a XXI. században a baloldali néppárti politika. 

         Szembenállásukra aztán újabb és újabb rétegek rakódtak, vitájuk egyre inkább vagy-vagy kimenetelű, zéró összegű politikai küzdelemmé élesedett. Végül az MSZP-t, ha nem is ugyanúgy és nem is ugyanazért, mindketten elhagyták, miközben a szocialisták mindmáig nem emésztették meg személyeiken messze túlmutató konfliktusaikat. 

         Pedig az alapdilemma ma is létezik, noha a szereplők politikai súlya lényegesen  megváltozott. 

         Szili pártalapítási kísérletei, megfelelő kondíciók híján, csupán formálisan sikerültek.

         Az MSZP történelmi léptékű parlamenti vereségeket szenvedett: váltópárti státusát 2010-ben és 2014-ben egyaránt elveszítve, karakterjegyek nélkül vegetál.

         Gyurcsány létrehozott ugyan egy kis pártot, a Demokratikus Koalíciót, de ennek már az elnevezése is mutatja, legföljebb részleges köze van bármilyen baloldalhoz. 

         Történetük mégis tanulságos, hiszen ha lesz valamikor társadalmilag visszaigazolt, kormányzati alternatívát jelentő baloldal, ezeket a tanulságokat nemigen söpörheti szőnyeg alá.

         S még valami.

         A Szili kontra Gyurcsány vitában szerény média-lehetőségeimmel kezdettől fogva az előbbi mellett álltam. Nem csupán érték-, de szavazatszerzési szempontból is sokkal jobb megoldásnak tartottam volna, ha az MSZP mindenkori vezetése a „fékezett habzású neoliberalizmus” helyett a karakteres baloldali néppártiság felé navigálja pártját. Nem így történt.

         Pártonkívüli értelmiségiként, mint résztvevő megfigyelő vettem részt ebben a kudarccal végződő kísérletben. Elkötelezetten, szándékaim szerint mégis elfogulatlanul. Meggyőződésem, hogy az értelmiség szakmai függetlenségét korántsem értéksemlegessége (már ha létezik ilyen egyáltalán), hanem a saját értékeihez is önreflexíven, s ha kell, akkor kritikailag viszonyuló tárgyilagossága szavatolja. Igaz, Osvát Ernő, a Nyugat legendás szerkesztője egykor azt írta erről:  „A tárgyilagosság a legteljesebb magány.” Kétségkívül így van, bár ez nem is olyan nagy baj. Írni amúgy is csak magányosan lehet.

         Remélem, az elfogulatlan olvasó értékeli majd ezt a tárgyilagosságot.

        A történet határai

         Minden történet belefér egy még nagyobb történetbe.

Szili Katalin esete az MSZP históriájába, az MSZP-é a rendszerváltozáséba ágyazódik, a rendszerváltozás pedig a szovjet birodalom szétesésének része. Utóbbi aztán a „létező szocializmus” XX. századon átívelő históriájába illeszkedik, de ennek a nagyívű hanyatlástörténetnek akárcsak érintőleges taglalástól is megkímélném az olvasót.

Minden történet határait meg kell húzni valahol.

A szovjet impérium szétrázódása nem volt szokványos. Birodalmak máskor is szétestek már, romjaikon máskor is dúlt már a káosz, kapitalizmusból nem egyszer csináltak már „létező szocializmust”, most fordítva történt.

Arról, hogy miért történhetett így, megoszlanak a vélemények.

Sokan a kétpólusú szuperhatalmi erőviszony megbomlásában látják a magyarázatot. Mások szerint régiónk „létező szocializmusaiban” (ha nem is mindegyikben) jelentős ellenzéki és társadalmi potenciálok feszültek, a világpolitika csupán rásegített a változásra. Némi finomítással magam az előbbi felé hajlok: a XX. századi magyar átalakulások (1918, 1919, 1920, 1945) egyaránt a nemzetközi erőviszonyok változásaiból vezethetők le, lényegét tekintve 1989/90 is ehhez a trendhez sorolható.

Az átmenetre használatos, eltérő árnyalatú magyar fogalmak jól érzékeltetik ezt a vitát.

Ha kizárólag kívülről érkezett impulzusoknak, nagyhatalmi alkuknak köszönhető a fordulat, vagyis csupán megesett velünk, akkor leginkább a rendszerváltás a helytálló, a passzivitást legjobban ez fejezi ki: egyszeri aktusként leváltották nekünk a rendszert – helyettünk.

A rendszerváltoztatás abban az esetben lenne megfelelő, ha a történelmet mi magunk fordítjuk ki sarkaiból, ha önerőből próbáljuk megforgatni a história kerekét, ahogyan az 1956 őszén történt. Csakhogy ez nem bizonyítható, bármekkora igény mutatkozik is ilyen historizálásra.

Legpontosabbnak a rendszerváltozás meghatározás tűnik: ez a hazai aktorokról is cselekvő alanyiságot feltételez, elismerve a külső impulzusok döntő lökését. Beszámítja, hogy a fordulat nemcsak megesett az országgal, az átmenetet folyamatosan alakítottuk is, a rendszert mégsem mi váltottuk le, azt a szovjet birodalom széthullása tette lehetővé.

Mindez korántsem nyelvi akadékoskodás vagy holmi szemantikai szőrszálhasogatás. Ellenkezőleg. A színre lépő politikai erők önképében, identitásképzésében, elismertség iránti vágyában s a szavazókért folytatott versenyben cselekvő önállóságuk minél nagyobb mértékű kidomborítása roppant fontos szerepet játszott.

Kezdetben a politikai aktorok nemigen tudatosították magukban a fenti nyelvi-tartalmi különbségeket. A közbeszédben főleg a „rendszerváltás” meghatározás terjedt el, noha bizonyára egyikük sem akarta volna magára vonatkoztatni a passzivitást. Antall József híres kifakadása a „Tetszettek volna forradalmat csinálni!”, akarva-akaratlan erre utalt ugyan, de pártjának, az MDF-nek „Továris konyec” plakátja eközben azért ezzel ellentétes, a tevőleges szerepet sulykoló üzenetet hordozott. Hasonlóan aktív szerepet sugallt Orbán Viktornak Nagy Imre újratemetésén történt fellépése, az elhíresült „ruszkik haza!” beszéd, amelynek a fiatal demokraták korosztályi lendülete, politikai ártatlansága adott hitelességi nyomatékot, annak ellenére, hogy a szovjet kivonulásról akkor már illetékes nagypolitikai döntés született. Az alakító aktivitás elismerésének igényét leghatározottabban mégis a Szabad Demokraták Szövetségének  „Tudjuk, merjük, tesszük” szlogenje fejezte ki: ezzel a liberálisok több mint öntudatosan emlékeztették rá a tisztelt társadalmat, hogy a ’70-es évek végétől ők jelentették a régi rendszer legelszántabb ellenzékét, többnyire persze a tisztelt társadalom közönyétől kísérve.

Nota bene, a rendszerváltozás folyamatában az új erők mindenképpen hangsúlyosan aktív szereplőnek látták s kívánták láttatni magukat.

Ezt szerette volna a Magyar Szocialista Párt is, önképét azonban a többiek, enyhén szólva, nem igazolták vissza. A tárgyalásos átmenet logikája hiába tételezte aktív félnek a régi rendszer figuráit, az új erők mégsem szándékoztak lemondani a bennük megtestesülő, kulcsfontosságú ellenségképről. Így aztán nem sorolták önmaguk közé az 1989 őszén megalakult MSZP-t sem, nem hitelesítették, hogy a kommunista Saulusból szociáldemokrata Paulus lett, s hogy az egykori pufajka nyugati zakóvá áramvonalasodott. Helyette a Magyar Szocialista Munkáspárt, az MSZMP utódpártjának stigmáját ragasztották a szocialistákra, s érdemeik szigorú el nem ismerése mellett, akkor még egyöntetű akarattal zárták őket politikai karanténba.

Az ellenségképzésnek persze a demokráciában is fontos funkciója van. Ráadásul a tárgyalásos alkut értelemszerűen politikai alkuszok vitték véghez, ami nem kifejezetten hősi szerepkör, a forradalmári státushoz képest pedig kiváltképp nem az. Bármilyen ügyes alkuszok is vagyunk, ez a teljesítmény széleskörű, tartós érzelmi azonosulás kiváltására kevéssé alkalmas, márpedig ilyenfajta érzelmi szívóhatásra az új garnitúrának égető szüksége volt. Falat kenyérként kellett az ellenség, kellett a hősi múlt, az alkuszi szerepkör mellé a pótlólagos hősiesség. S merthogy  1956 ősze – politikai hovatartozástól szinte függetlenül – tényleg a modern magyar történelem utolsó hősi „korszaka” (valójában csupán néhány napja) volt, a rendszerváltozás új erői ide és erre koncentrálták identitáskereső energiáikat. Ezzel nemcsak Kádár János dicstelen hatalomra jutását, hanem egész rendszerét lehetett visszamenőleg is diszkreditálni, összerántva 1956-os árulásának és 1989-es bukásának pillanatát. Ezért lett aztán a ’89-es kapitalista rendszerváltozás múltbéli hivatkozási etalonja a kommunista mártír, Nagy Imre, aki ugyan a kádári bitófa alatt is saját eszméjét éltette, de ez a tény mellékessé halványult a legendáriumban. Nagy  Imre nem csak a szocializmusért szenvedett mártíriumot, hanem mindenekelőtt Magyarországért, s így kétségtelenül hős lett, nemzeti hős. Pestiesen szólva ezzel rögvest annyi lett a kádári konszolidációnak: évtizedek, sorsok, életutak kerültek hirtelen más megvilágításba, korrekciós zajokkal egészült ki a kortársi emlékezet.

Volt ebben igazság? Volt.

És igazságtalanság? Az is.

Mindenesetre az ellenségkép „megkonstruálódott”, mégpedig az aktuálpolitika logikájához igazodva.

Ezen az örökzöld törvényszerűségen túl azonban mindebben a békés, tárgyalásos átmenet eredendő paradoxona is megnyilvánult – s ez szintén főleg az MSZP-re  háramlott vissza. 1989/90-et sem háborús kataklizma, sem forradalmi erőszak nem előzte meg, ami fölöttébb örvendetes, ámbár szokatlan a magyar történelemben. De éppen ez hordozza magában a paradoxont: harcias hangsúllyal mindmáig ez a békés tény tartja napirenden az átmeneten belüli átmentés problematikáját.

         Mennyi él, mennyi élhet tovább a lecsengő, ám szét nem vert régi rendszerből? Hatalmi kedvezményezettjei politikai és kapcsolati tőkéjüket miként válthatják át gazdasági hatalommá, hogy aztán hamarosan újra befolyásos (ha nem is kizárólagos) politikai tőkét kovácsolhassanak belőle? Jogos, avagy jogtalan-e az elszámoltatás, az igazságtétel igénye, sőt forradalmi követelése? Ki az akit el kell számoltatni, ki az, aki fölött ítélkezni muszáj? És nem utolsósorban: ki ülhet a bírói székbe?

E dilemmákban sem történelmünk, sem a tranzitológia nem igazít el igazán. Históriánk nem kínál példákat rá, az „átmenet-ológia” pedig szinte csak olyan nyugati recepteket írna elő, amelyek mellőzik a mintakövető országok különböző történeti-kulturális meghatározottságait, hagyományait. Ilyen recept lett volna például az 1978-as spanyol Moncloa-paktum, amely annak idején időleges gazdasági és politikai békét jelentett a Franco-diktatúrát lebontó különböző spanyol politikai erők között. Csakhogy Spanyolországban a demokratikus átmenet nem járt együtt a tulajdonviszonyok radikális átalakításával, nálunk viszont épp ez jelentette a rendszerváltozás társadalmi-gazdasági lényegét. Az eredeti tőkefelhalmozás, pontosabban a nem túl eredeti tulajdonszerzés bozótosában pedig melyik gazdasági-politikai erőnek lett volna érdeke bármiféle önkorlátozás? Az MDF-SZDSZ paktum teljesen másról szólt: egyrészt nem régi és új szereplők között köttetett, másrészt nem a megbékélést, kizárólag a kormányozhatóság szempontjait tartotta szem előtt. Magyarországon a nemzeti vagyon elszabadult privatizációs „einstand”-ja nem kívánt meg efféle paktumokat. Ami Madridban működött, nem működhetett Budapesten.

Az átmenetet generáló, figyelő-felügyelő nemzetközi erők ugyanakkor egyértelművé tették: forradalmakat lehetőleg sehol se tessenek csinálni, legyen a folyamat kezelhető, kiszámítható és békés. A Nyugat stabilitást akart. Államainak geopolitikai szempontjai, valamint cégeinek nemzeti és multinacionális érdekei ezt diktálták. Mindahányan a térség gazdasági hasznosításában, piaci bővítésében voltak érdekeltek, s világosan látták, ahol forradalom zajlik, ott nincs béke, nincs kalkulálhatóság, ott csak felfordulás van, biztonságos profitszerzésre nem lehet számítani. Márpedig a változás legmélyebb értelmét nyilvánvalóan ez jelentette számukra.

Rímelt erre a forradalmi igazságtétel belső társadalmi korlátja is.

A „létező szocializmusok” országainak különbözősége, minden utólagos  egybemosási kísérlet ellenére, tapasztalati valóság volt. Brezsnyev Szovjetunióját, Gustav Husak Csehszlovákiáját, Erich Honecker NDK-ját, Todor Zsivkov Bulgáriáját, Nicolae Ceauescu Romániáját aligha lehetett Kádár János Magyarországával egy napon említeni – jóllehet tagadhatatlanul léteztek fundamentálisan közös szerkezeti vonásaik.

Honfitársaink közül sokan azt is megtapasztalhatták, hogy a „létező magyar szocializmus” egyes történeti korszakai sem voltak egyformák. A szovjeteket szolgaian követő, utánzó Rákosi Mátyás klasszikusan sztálinista rezsimje csak tudatos pontatlansággal hasonlítható Kádár Jánosnak a ’60-as évek elejétől már konszolidálódó – felemásan kispolgárosodó, relatív autonómiákat is eltűrő, a fogyasztás legitimációjára építő – puha, sőt pongyola diktatúrájához, noha ez jottányit sem enyhít genezisének szörnyűségén, az 1956-ot követő megtorlások elfogadhatatlan bűnén, emberi iszonyatán.

A Kádár-korszakhoz a ’60-as évektől négyféle, a valóságban persze keveredő módon viszonyult a magyar társadalom:

az első a meggyőződéses együttműködés, amelynek hőfoka az idők során nyilván változott, skálája a forró elköteleződéstől a langyosodó, a végére pedig már-már ki is hűlő igenlésig terjedt;

a második a karrierépítés miatti kollaboráció (érzékletes példája ennek Gothár Péter „Megáll az idő”című filmjének kricsmi-jelenetében a felkínált vezetői pozícióját magyarázó  ’56-os harcos Őze Lajos által zseniálisan megformált figurája);

a harmadik a politikamentes vagy csupán a legszükségesebb közéleti mimikriket gyakorló, titokban antikommunista életviteli berendezkedés, az „alámerülés” (copyright by Antall József); ennek kevésbé ideologikus változata az úgynevezett „ez van” mentalitás: nekünk ez jutott, az ideológia itt is hiteltelen, a rántott hús viszont legalább hiteles, ne ugráljunk hát, ehhez mégiscsak könnyebb alkalmazkodni (lásd erre Fejes Endre Rozsdatemető című örökbecsű regénye nyomán a közkeletű példát, a „hábetlerizmust”);

s végül a negyedik, a puha diktatúra pongyolaráncaiban működő, létszámát és társadalmi hatását tekintve jelentéktelen ellenzékiség, ebből a szempontból együtt említve a „demokratikus ellenzék”, a „népiek” és az „ötvenhatosok” csoportjait.

A magyar társadalom többsége, bár kétségtelenül akarta, mégis passzívan figyelte a rendszerváltozást. Nem érezte bűnösnek magát, de azért teljesen ártatlannak sem. Pár napon belül egymás után járult Nagy Imre és Kádár János koporsója elé. Mérsékelt részvételt tanúsított az első szabad választáson, s noha örült a „ruszkik” és a „komcsik” bukásának, ha elment szavazni, mégsem a forradalomra,  hanem a felfordulás nélküli átmenetet ígérő „nyugodt erőre”, az MDF-re voksolt. A puha diktatúrából puhán akart a demokrácia hepehupás terepén landolni. Még nem tudatosult benne igazán, hogy hamarosan a kapitalizmus keményebb talaján is koppannia kell majd. Politikusai, véleményformálói elfelejtették értesíteni, hogy landolását már nem a jóléti társadalom kívánatos fövenye várja, hanem a globális  újkapitalizmus rideg betonja. A média-szózatok és a pártszónokok a jóléti illúziókat táplálták az emberekben, vagy ami még rosszabb, maguk sem észlelték, hogy a kapitalizmuson belül szintén rendszerváltozás zajlik: a szociális piacgazdaság neoliberális fordulata. Ma már nyilvánvaló, hogy a jóléti kapitalizmus csupán kivételes történelmi pillanat volt: kényszerű, nem-szeretem válasz a „létező szocializmus”-ra. Amióta ez utóbbi eltűnt, a jóléti arculat fokozatosan halványodik,  hogy ne mondjam, szembetűnően torzul a kapitalizmus emberarca.

Vajon okkal várhatta-e el az MSZP, hogy a többiek magukkal egyenrangúan demokratikus, és ezen belül akár még kezdeményező erőnek is tekintsék? Oktalanul sértődtek-e meg a szocialisták, mikor tárgyalópartnereik épp az ellenkezőjét tették velük? Objektívebben téve fel a kérdést: elég hihetően akarták-e a rendszerváltozást az MSZP-t megalakító politikusok?

Bár én itt most véletlenül sem párttörténet írok, a pontosabb válaszhoz mégis érdemes szemügyre venni az elődpárt, a ’80-as évek végére már szétrázódó Magyar Szocialista Munkáspárt belső törésvonalait.

A kádárista MSZMP, nomen est omen, az egypártrendszer egyetlen gyűjtőpártja volt, s egy ilyen párt elvileg mindig potenciális pártokból, pártcsírákból tevődik össze, a diktatórikus hatalmi tagolatlanságon belül így keltve valamiféle politikai tagoltság illúzióját. Erősítheti ezt, ha a gyűjtőpárt élén  kompromisszumokra hajlandó vezető, esetleg vezetői grémium áll,  vagy ha van, akkor egy karizmatikus vezető. Kádár Jánostól a ’60-as évek közepétől már egyik minősítést sem lehet automatikusan megtagadni. Kompromisszum-készségének elhíresült nyitó mondata – „Aki nincs ellenünk, az velünk van” – sokak számára bizonyult vonzóbbnak Rákosiék fenyegető „Aki nincs velünk, az ellenünk van” szlogenjénél. Kádár „a kompromisszumok robotosának” szerette láttatni magát, nem teljesen sikertelenül. Ahogyan az 1867-es kiegyezést követően Ferenc Józsefnek is egyre kevesebben és egyre halkabban emlegették fel 1849. október 6.-át, úgy vált Kádár a „forró, meleg a lángos, le van sz… Kádár János!” negatív érintettjéből évről évre mindinkább a hiteles rántott hús pozitív, sőt karizmatikus politikusává.

De nem csak a felejtésre rendszerint hajlamos – vagy mondjuk úgy, bonyolult lelkületű – nép jelentős hányada feledkezett meg 1956-ról és az évekig tartó megtorlásokról. Az 1956 ügyében joggal lelkifurdalásos Nyugat is kezdte fölfedezni benne a bölcs államférfit. Nyugati politikusok eleje nyilatkozott róla több mint elismerően, ki ezt, ki azt emelve ki teljesítményéből. Nyilván az is közre játszott ebben, hogy a Kádár-rendszer mássága, kvázi-nyugatossága hosszú időn át több mint hasznos hivatkozásként funkcionált a nyugati fellazítási politika példatárában. Kádár az egyetlen kelet-európai vezető, akit egy demokratikus szisztémában is megválasztanának – zengte róla a korabeli nyugati sajtó.

Nimbusza a ’80-as évek közepétől kezdett rohamosan kopni. Politikája elhasználódott, mert a világ is megváltozott közben. Kádár nem tudta feldolgozni sem a világgazdaságban, sem a szovjet birodalomban feltorlódó változásokat, politikává formálni pedig már végképp nem volt képes. A rántott hús folyvást zsugorodott, összeomlóban volt a fogyasztáson alapuló kádári legitimáció. Rendszere sem a korábbi baráti segítségekre, sem a későbbi nyugati hitelekre nem építhetett tovább, a „létező magyar szocializmus” szerény gazdasági teljesítménye pedig, kvázi-nyugatosság ide vagy oda, nem tudta mindezt ellensúlyozni.

Maradék politikai szimatával Kádár megérezte, mi jön, de semmit sem tehetett ellene – ebbe aztán fokról-fokra bele is őrült. Múltjának ’56-os csapdája kattant rá, s közeledni látva saját végzetét, bizonyára megsejtette rendszere, sőt az egész „létező szocializmus” elkerülhetetlen bukását is.

Profánul fogalmazva, ha egyéni sorsát tekintjük, pechesebb volt mint Ferenc József, aki még a nagy krach, a Monarchia bukása előtt elhalálozott.

Néhány, Kádárhoz mindenáron ragaszkodó hívén kívül, az MSZMP vezetése  érezte-tudta, hogy az elerőtlenedő, széteső, a világgal lépést már nem tartó kádári politika folytathatatlan, s felismerte a metternichi bonmot igazságát: sok mindent meg kell változtatni ahhoz, hogy minden a régi maradhasson. Többé-kevésbé még abban is egyetértettek, hogy a változtatások csak a modellt alakíthatják át, magát a „létező szocializmus” lényegét nem érinthetik. De hogy ezen belül mi férhet bele ebbe a sok mindenbe, az már megosztotta a pártot. Szinte mindenki modell-átalakító volt, miközben szinte mindenki mást értett átalakításon, azaz végső soron magán a modellen.

Az utódlási harcot megnyerő és a Kádár pozícióját elfoglaló Grósz Károlynak például a Miki egérrel kötött puha gazdasági kompromisszumtól egészen a fehér terrorral riogató verbális keménységig terjedt a repertoárja. Grósznak a glasznoszty nyomán kissé szarkasztikusan „grósznosztynak” nevezett politikája kezdetben ügyes, később már egyre sutább taktikázásban merült ki. Megfelelő kicsinyítéssel őt is Mihail Gorbacsov vehemens változtatni akarása fűtötte, de neki sem volt semmilyen stratégiája, szocialista jövőképe, mint ahogy Gorbacsovnak sem. (Ha csak a jelszavak üres kongatását nem tekintjük annak.) Egyaránt a hatalom sáncait, a Pártot, az ügyet védte elszántan mindkettő, végül azonban egyikük sem mindenáron: a pekingi véres fordulat sem Moszkvában, sem Budapesten nem következett be. A gazdasági szükségszerűség így a hatalom feladására kényszerítette mindkettejüket, a kínaiak viszont minden tranzitológiai szaktanácsadást mellőzve, megcsinálták a maguk diktatórikus kapitalizmusát.

Grósz Károly hatalmi és koncepcionálisan is kihívó ellenlábasa az MSZMP-ben ez idő tájt Pozsgay Imre volt.

Galló Béla

Fotó: szilikatalin.hu