A cím, az ifjabbak kedvéért, magyarázatra szorul. Bibó Istvánról mondotta volt egyszer Kis János, hogy neve mellé a fejfájára ezt kellene majd írni: 1945-1947. Azaz a II. világháború utáni magyar demokrácia születési és halálozási dátumát, amikor még Bibó esélyesnek láthatta megvalósulni mindazt, amiért írásaiban küzdött. Pozsgay Imrének politikusként három esztendő jutott. Nála többet kevesen tettek a rendszerváltozásért, s jobban csalódni se sokan csalódhattak benne. Persze Bibó is, Pozsgay is jóval gazdagabb életpályát futott be annál, mint azt az évszámok közé szorított idő jelzi, mégis találónak, szimbolikusnak érezhetjük a dátumokat. Pozsgay Imrétől az alábbi könyvrészlettel búcsúzunk. A helyszín Magyarország, és természetesen 1987-et írunk.

         Grósz Károly koncepcionális ellenlábasa ez idő tájt az a Pozsgay Imre volt, aki már régóta külön utas politikát folytatott az MSZMP-én belül.

         A változást akaró pártvezetők közül - talán a hezitáló Németh Miklóst és a mindig óvatos Nyers Rezsőt kivéve – ő az egyetlen, aki az egy párti diktatúra enyhített, módosított variációi helyett az események sodrában egyre inkább többpárti parlamenti demokráciában gondolkodik. Ha Magyarországon csupán olyan változásokat lehet véghezvinni, melyek az MSZMP hatalmi monopóliumát nem érintik, az semmilyen lényegi fordulathoz nem vezethet, véli Pozsgay. Túllépve a metternichi okosságon (sok mindent meg kell változtatni ahhoz, hogy minden a régi maradhasson), egyre radikálisabb lépésekhez folyamodik. Nem egyeztet Grósszal, sőt meg is kerüli, mert ahogyan azt egy kései interjúban maga fogalmazta meg: „Akkoriban már a kész tények politikáját folytattam.” (Új Egyenlítő, 2014/február)

         Komoly kockázatot vállalva, kezdetétől támogatja az 1987-ben még széleskörű nemzeti egységet hirdető lakitelki mozgalmat. Nem abban volt a kockázat, hogy részt vett az első lakitelki találkozón, hiszen ezt az MSZMP Politikai Bizottsága és Grósz is támogatta, hanem hogy utána a Magyar Nemzetnek adott interjújában a nyilvánosság elé tárta a lakitelki nyilatkozat teljes szövegét, amire  már nem volt  PB-felhatalmazása. Kádár leváltása után, jól taktikázva, az egyik legfontosabb elvtárssá emelkedik a párthierarchiában, ott is keményen szembeszegülve Grósszal. Amikor 1988. november végén a kormány élén Grósz lecseréli magát Németh Miklósra (mert azt hiszi róla, amit róla hitt Kádár, hogy Németh úgyis belebukik a feladatba), Pozsgay államminiszterként az országgyűlés elé terjeszti az úgynevezett demokrácia-csomagot. Lényegében a rendszerváltozás alaptételei foglaltatnak benne, mindazokat az intézményes garanciákat tartalmazva, amelyeket később majd az Ellenzéki Kerekasztal is tárgyal. 1989. első hónapjaiban az idevágó törvények is megszületnek az országgyűlésben, s Pozsgay ezzel valóban a kádárista berendezkedés de facto „felszámoló biztosa” lesz. Egyszersmind ő válik az Ellenzéki Kerekasztal legfontosabb alku- és tárgyalópartnerévé, azaz a hatalom részéről a nemzeti kerekasztal-tárgyalások kulcsszereplőjévé.

         S nemcsak a parlamentben cselekszik egyértelműen. 1989. január 28-án a Kossuth Rádió „168 óra” című, kiemelkedő hallgatottságú műsorában a társadalom nagy nyilvánossága előtt mond az addigi pártideológiai értelmezéshez képest történelmi mondatokat. Bejelentése, mi szerint 1956 őszén nem ellenforradalom tört ki, hanem az önkényuralom és az idegen megszállás ellen kelt fel a nép, lélektani gátakat tör át. Fel- és megrázza velük az egész országot. A társadalom, amely mindaddig elsimította magában az elsimíthatatlant, ettől most felszabadul vagy szörnyülködik. Hálás Pozsgaynak vagy éppen gyűlöli őt, mert a szivárgó palackból bátran kiengedte a szellemet. Ha addig talán nem, vagy csak felemásan hitt is benne, most már mindenki megérti: itt bizony talán más  rendszer következik. Sokan akkor kezdték elhinni, hogy minden ellenkező benyomás ellenére: Magyarországon tényleg lehetséges a rendszerváltozás. 

         A kádáristák s a Kádár nélküli kádárizmus hívei dühöngnek, de reformer vezetőtársai sem tapsolnak neki. S nem örülhetnek felhőtlenül az ellenzékiek sem, pedig '56 rehabilitálásával Pozsgay éppen őket erősíti abbéli törekvésükben, nehogy a kádári konszolidáció alatt lopakodó kvázi-nyugatosság tekintessék a rendszerváltozás közvetlen előzményének. Persze az ellenzék forradalomnak és nem népfelkelésnek tekintette '56 őszét, de az addigi hivatalos ellenforradalmi felfogáshoz mérve, a népfelkelés kimondása – némi szójátékkal élve - maga is forradalmi lépésnek bizonyult. De akárhogy nevezzük is, a hatás elementáris volt, s ezt nem lehetett neki megbocsájtani. Pozsgay a hatalom szájával detronizálta az ellenforradalmi értelmezést, s az ellenzék polgári erői veszélyesnek tartották, hogy a kádári éra egykor hű embereként, most jól elkapva a történelmi ritmust, ilyen irritáló mértékű népszerűségre tesz szert. Pozsgay még inkább kétfrontos gyűlölet „tárgya” lesz: nemcsak a kádáristák fojtanák meg szívesen egy kanál vízben, a polgári ellenzék is.

         Volt-e valami alapja veszélyérzetüknek? Mi magyarázza Pozsgay addig is létező, de tovább emelkedő népszerűségét?

         Az MSZMP tagság széles körei régóta figyelnek rá, januári rádióinterjúja után belőlük alakulnak meg az úgynevezett reformkörök. A tagság java része jó ideje változást akar, sokkal radikálisabbat, mint a ki tudja milyen modell-váltáson töprengő vezetőik. S habár a „hogyan tovább?”-ról a reformkörökön belül is ádáz viták dúlnak, Pozsgay elszánása mégis sokkal jobban megfelel nekik. Vele szimpatizálnak továbbá a baloldali értelmiség reformistái, mi több, egy ideig a kormányzati kulcspozíciókat betöltő gazdasági technokraták egy része sem idegenkedik tőle. Ők addig jobbára a liberalizáló kormányfőt, Németh Miklóst és a veterán gazdaságreformer Nyers Rezsőt tartották szövetségesüknek, de kettejük óvatosságánál az adott pillanatban Pozsgay politikai lendülete ésszerűbb befektetésnek kínálkozik. Pedig a technokraták korántsem a gazdasági liberalizáció, hanem a vegyes tulajdoni hátterű, szociális piacgazdaság híveként tartják számon az államminisztert.  

         1989 tavaszán Pozsgaynak jó esélye nyílik rá, hogy ha a reformkörök kecskeméti vagy a szegedi tanácskozáson az MSZMP-vel hangsúlyosan szakító, új baloldali pártot alapít - ahogyan azt a résztvevők várták, remélték, sőt majdhogynem követelték tőle –, akkor tömegek követik, s komoly kvalitású értelmiségi csoportok állnak mellé.

         Ennek ellenére mégsem lép, nem vállal több kockázatot. Számos magyarázat akad rá, miért nem: Gorbacsov egyértelműen Grószt támogatja, a pártalapítás pénzügyi háttere bizonytalan, kié lenne az MSZMP vagyon?, kié a hatékony infrastruktúra? stb. (Új Egyenlítő, 2014/március-április) Mégis, az idők távlatából  ma már úgy tűnik: épp a politikai ritmusérzéke hagyja cserben Pozsgayt, amely addig pedig hajszálpontosan működött.

         Kedvező pillanatot elmulasztani a politikában minősített hiba. Elillan a kedvező konstelláció, oda a lehetőség, s aztán már nem áll össze többé. Gazsó Ferenc szociológus, a reformkörök egyik szellemi vezetője ezt a mulasztást véli a rendszerváltozás fordulópontjának. „Ezzel enyészett el egy új és hiteles, az MSZMP-től világosan elhatárolódó nemzeti baloldal lehetősége. Helyette a változások békés jellegét ügyesen kihasználó „átmentők”, a Kádár rendszer különböző pragmatikus érdekcsoportjai alapítanak pártot, az MSZMP-ből szervesen kinövő MSZP-t. De ennek a pártnak már csak a cégére baloldali, nem a tartalma”, mondja minderről  Gazsó. (Duna TV, 2013)

         Pozsgay pártja helyett 1989. októberében majd a régi-új MSZP jön létre. Elnökévé Nyers Rezsőt választják, Pozsgay Imre elnökségi tag lesz, akit a szocialisták egyben a köztársasági elnök posztjára is jelölnek. Nota bene, arra a posztra, melynek első betöltőjét még a nemzeti kerekasztal-tárgyalásokon kialakított szeptemberi közös álláspont szerint közvetlenül a népnek kellene megválasztania, még az első szabad választások előtt.

         Vajon Pozsgay azért nem vállalta fel a pártalapítás rizikóját, hogy cserébe majd államfőjelölt lehessen? Már akkor azzal számol, ha a köztársasági elnökké választják, erőteljesebben jelenítheti meg az új baloldal értékeit, s egyúttal megvalósíthatja pártpolitikán túlmutató nemzeti céljait? Erre csupán ő tudhatja a választ, s ha így történt, némi ráció azért ebben a számításában is akadt.

         Okkal vélheti úgy, egy közvetlen elnökválasztáson sokan szavaznának rá olyanok is, akik korántsem baloldali érzelműek, hiszen januári mondatai nem csupán a baloldal potenciális bázisára hatottak. Oldották azok a társadalom elfojtott lelkifurdalását is, ami abból fakadt, hogy Kádárnak a megtorlás után felkínált ajánlatát („Aki nincs ellenünk, az velünk van”) sokan elfogadták, sokan pedig egyszerűen csak beleszülettek, ám ettől még nem feltétlenül tartoztak a rendszer elszánt hívei közé. Nekik is könnyebbséget nyújtottak szavai, sőt leginkább nekik. Mert íme, ha Pozsgay is „megtért”, ő, aki a Pártnak sokáig hűséges tagja volt, akkor nekik sem vethetik ellentmondást nem tűrően a szemükre, hogy totális hazugságokhoz alkalmazkodtak évtizedekig. Mégiscsak más ország volt ez itt, őrizgettük, ápolgattuk mi magunkban az igazság csíráit, sőt titokban még locsolgattuk is – íme, ezek szerint Pozsgay Imrével együtt.

         Személye, politikája érezhetően mást üzen a társadalomnak, mint azoké a politikusoké, akik számon kérő szigorukkal az emberek felemás lelkiismeretét súlyos bűntudattá akarják mélyíteni. Senki sem szereti, ha olyanok irritálják, kik maguk sem makulátlanok, csak éppen az időben meglovagolt történelmi alkalom jóvoltából most éppen ők olvashatják a listát.                     

         Pozsgay másságát az ellenzék pontosan megérzi. De attól, hogy nem lett önálló pártja, még nem lélegezhetnek fel. Az SZDSZ semmilyen párt első embereként se látná őt szívesen, ellenszenve iránta leküzdhetetlen, igaz, nem is akarja leküzdeni. (Előítéletesen „nemzeti kommunistának” minősítik, s nehéz eldönteni, hogy ebben a jelző, avagy a jelzett szó-e a becsmérlőbb...) Az MDF élére időközben pedig a konzervatív középosztályt megtestesítő Antall József kerül, s ő kizárólag a politikai hasznosság alapján kalkulál Pozsgayval. Hiába állnak hozzá közel az MDF lakitelki alapítói közül jó néhányan, a nemzeti demokraták, a népi, plebejus szárny egyre kevésbé hangadó az Antall irányította MDF vezetésében. 

         1989 vége felé már az is egyértelmű: megállíthatatlan a szovjet birodalom szétesése, nincs miért kokettálni a reform-kommunistákkal. Ugyanakkor a '90-es parlamenti választási kampányban az MDF jó érzékkel puhít a társadalom iránti kérlelhetetlenségen, ami aztán voksokban kamatozik neki. Az SZDSZ viszont sem akkor, sem később nem enyhít szigorán, csupán a célkeresztjét igazítja mindig saját aktuálpolitikai érdekeihez. Ez szabja meg, kit kell ellentmondást nem tűrően elmarasztalnia, avagy éppenséggel kissé megértőbben kezelnie. A szabad demokraták már 1991 őszén, a Demokratikus Charta esetében is ezt a szelektív  „bizonyítványosztást” gyakorolják, nem beszélve az MSZP-vel kötött 1994-es kormánykoalíciójukról. Igaz, akkoriban már – az egyik legrosszabb magyar értelmiségi hagyományt felelevenítve - az úgynevezett népi-urbánus szembenállás válik a rendszerváltozás tudatosan kimódolt gyűlölet-struktúrájának meghatározó frontjává, a komcsizás ekkor már ennek alárendelten épül be a kurrens ellenségképzésbe. Népi „komcsi”, urbánus „komcsi”, népi „antikomcsi”, urbánus „antikomcsi” - ezek az új hívószavak, belőlük lehet a változó pártpolitikai szükségletekhez idomulva válogatni.       

         De 1989 őszén az ellenzékiek még egyöntetűen örülhetnek annak, hogy mégsem támadt új, a rendszerváltozásban jeleskedő baloldali kihívójuk. Nekik éppen arra a könnyebben támadható régi-új baloldalra van szükségük, amelyik az MSZP-vel lép majd a színre, pontosabban, amelyik általa a színen marad. 

         Már „csak” Pozsgay államfővé választását kell mindenképp megakadályozniuk. Mivel személye sokkal népszerűbb pártjánál, kézenfekvő megoldás, hogy a köztársasági elnököt mégse a nép válassza meg, hanem majd az országgyűlésbe jutó pártok alkudjanak meg róla. A szabad demokraták kezdeményezik, vessék el a nemzeti kerekasztal-tárgyalásokon született megállapodást, szavazzon a nép az elnökválasztás mikéntjéről is. Sikerül erről négy párti egyetértést összehozniuk: rajtuk kívül a FIDESZ, a Független Kisgazdapárt és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt  támogatja a kezdeményezést. Három másik kérdés előtt („Kivonuljanak-e a pártszervezetek a munkahelyekről?”, „Elszámoljon-e az MSZMP a tulajdonában, vagy a kezelésében lévő vagyonával?”, „Feloszlassák-e a Munkásőrséget?”) első helyen teszik fel a kellő kétértelműséggel megfogalmazott legfontosabbat: „Csak az országgyűlési választások után kerüljön-e sor a köztársasági elnök megválasztására?” Ez az igazi tét, és az SZDSZ minden erejével a négy „igenre” buzdít, a kisgazdákkal együtt. Az MDF pedig - mosva kezeit - a szavazástól való távolmaradásra szólítja fel híveit.

         58,03 százalékos részvétel mellett a november 26-ai népszavazáson a három mellékes kérdésben elsöprő fölénnyel győznek az „igen”-ek. A legfontosabb első kérdést azonban összesen csupán 6101 vokssal támogatják többen: ez a valaha mért legkisebb különbség a magyar népszavazásokon. A győzelem minimális mértéke politikailag persze másodlagos: a voksolás az SZDSZ maximális diadalaként, mint a „négy igenes népszavazás” vonul be a rendszerváltozás történetébe.

         Az 1990 tavaszán az első szabad országgyűlési választások után a listákra leadott szavazatok alapján hatpárti parlament alakul. A '89 októberében megalakult MSZP a pártok erősorrendjében a negyedik helyen végez, a győztes MDF, az SZDSZ és a Független Kisgazdapárt mögött, csekély mértékben előzve meg a Fideszt és a Kereszténydemokrata Néppártot. Az elnyerhető mandátumok 8,55 százalékát kapja, szám szerint 33 képviselői státust, amivel amolyan köztes – a kis- és a közepes nagyságrendű párt között leledző - státusba kerül.

         Az első szabadon választott parlament 1990 augusztusában az SZDSZ jelöltjét, Göncz Árpádot választja a Magyar Köztársaság első elnökének, aligha függetlenül az MDF-SZDSZ paktumtól, immár a parlamentben is legerősebb két új erő alkujától.

         Az MSZP elnöke 1990 májusában Nyers Rezső helyett Kádár pragmatizmusának alighanem legjobb elsajátítója, Horn Gyula lesz. Németh Miklós huzamos időre külföldre távozik. Novemberi kongresszusukon pedig az akkor már a párt frakcióvezetői posztját betöltő, de a baloldal megújításának lehetőségét, valamint saját államfői sanszát végleg elvesztő Pozsgay Imre kilép az MSZP-ből.

(Részlet a szerző hamarosan megjelenő „Szakítás” c. könyvéből.)

Galló Béla