2015 nem igazán Európa éve – bár ez tulajdonképpen malacrózsaszín megszépítése ennek a sötét esztendőnek. Kontinensünk világpolitikai jelentősége az I. világháború óta  szívósan leértékelődik, ma már teljesen világos, hogy Európa lejtős trendjét sem a szovjet birodalom széthullása, sem a XXI. század első dekádja nem fékezte le. A mai mag-Európa tiszteletre talán, de csodálatra semmiképp sem méltó politikusainak elképzelésük sincs, mit feleljenek e történelmi kihívásra. Nemhogy kiérlelt koncepciójuk nincs, semmilyen se. Ádáz uniós viták folynak arról, vajon kívánatos-e egy föderatív Európai Egyesült Államok, avagy jobb megoldás a nemzetek Európája, de mindeközben a brüsszeli bérlistának elkötelezett brüsszeli bürokráciát leszámítva, gyakorlatilag minden tagország a saját nemzeti önérdekeit követi. Brüsszelben sokkal erősebb hatalmi faktor a de facto, mint a de jure. A Tanácshoz képest a Bizottság és a Parlament sóhivatal. Mai állapotában az Európai Unió szervezetszociológiai képtelenség. Legpontosabb meghatározása: se nem ez, se nem az. Magyarán: se-se.

Mindezt 2015 két nagy válsága (nota bene, egyiknek sincs vége) a görög eladósodás és a migráció jól felszínre hozta. A görög problémát az Unió szerény kosztümökben regnáló nagyasszonya, Angela Merkel, becenevén, a „Mutti” gazdaságilag „megoldotta”. Szinte nádpálcás szigorral érvényesíti a német érdekeket, folyamatosan behajtja az adósságot, a társadalmi problémákat politikailag pedig kitolja a végtelenbe, ráér akkor foglalkozni vele, ha a görögök a vele  cinkos Ciprasz trükkjei ellenére, egyszer csak mégis bemondják az unalmast.

Használt-e ezzel az Uniónak? Nem. Növelte a németek szerethetőségét? Nem.
Mélyítette az észak-dél ellentétet Európában? Igen.

De maradt-e az eurózóna? Maradt. Fizettek a görögök? Fizettek (s fizetni is fognak, ha belegebednek is). Kinek fizetnek? A németeknek.

Na ez a lényeg.

Viszont kevésbé sikerült neki a migrációs cunami kezelése. Fejében sok minden összekeveredett, s kémikushoz méltatlan kapkodással használta a kevercset. A migránsokban olcsó munkaerőt látó német tőke szempontjait még csak-csak be tudta vonni a nemes értékek csillámló mázával, nem is volt ezekkel (nyitottság, befogadás,
szabadság, stb.) semmi baj. Mint ahogy általában nincs is. Csak konkrétan éppen Németországban: volt.

Nem észlelte, hogy a német középosztály nem érzi már magát a régi biztonságban. Legendás komfortérzetét a globalizáció, a válság megrendítette, terjed a szociálsovinizmus. A német munkaerő nem akar „importált” versenytársat, mostanság a németnek a némettel is meg kell küzdenie, ha fenn akar maradni. A „párhuzamos
társadalmak”-hoz, leánykori nevén a multikulturalizmushoz pedig sok-sok németnek egyáltalán nem fűlik a foga. És akkor a migráció „járulékos veszteségeket okozó mellékhatásáról”, a terrorizmusról még nem is beszéltünk.
Azaz a „Mutti” hamar összetalálkozott a szemenszedett valósággal – de eddig még egyiküknek sem akaródzik a másik elől kitérnie.

Folyt. köv.
Mindez korántsem csupán a németek, nem is kizárólag a mag-Európa problémája, sőt.

Ha a görög eladósodás az észak-dél, a migráció főleg a kelet-nyugat konfliktusmezőt élezte ki. Az itt a határ, ott a határ..., komámasszony, hol a határ? „játék” felfedte: az Unió lényegében határtalan közösség, de legalábbis védtelenek a határai. Márpedig ez a tény az ilyesmire egyébként is érzékeny kelet-európai régiót elemi biztonságérzetében rendítette meg.

Némi joggal.

Szóval még egy-két ilyen év, és a világpolitikai eljelentéktelenedés hosszú agóniája felgyorsulhat. Könnyen bekövetkezhet, nem lesz itt se nemzetek Európája, se föderáció, s a világ könyörtelenül formálódó új rendjében afféle érdekes szabadtéri múzeummá alakulunk. Akkor pedig a brüsszeli épületekre odaírhatják majd az új nevet: Európa Skanzen.

Térkép, látnivalók jegyzéke, utazási bérlet minden bejáratnál kapható. Az árak dollárban vagy jüanban értendők.

Igaz, a belépti díjat (ha valakit ez netán vigasztalan) akkor is a németek szedik majd.

Galló Béla

Forrás