Ha az Európai Bizottság, úgy hírlik, ragaszkodik a kötelező migráns-kvótához (leánykori nevén a „méltányos elosztáshoz”), javaslata bekerül az Unió döntéshozatali labirintusába. Pestiesen szólva, esélyei innentől kezdve neccesek.

Ha az Európai Parlament és az Európai Tanács első olvasatban rábólint az ügyre, akkor oké, akkor nem rezeg a háló, a kvóta kötelező lesz. Csakhogy ez a rezzenéstelen harmónia aligha valószínű, mert a Parlament már ebben a körben módosíthatja a javaslatot, mondván, hogy a Bizottság előbb a lakossággal is konzultáljon, akarja-e a kvótát, hiszen ez amúgy is a feladatai közé tartozik.

Azon, hogy mindez miként történjék, aztán majd hosszan és részletesen el lehet rágódni, de tegyük fel, hogy a kötelező kvóta sikeresen túléli a konzultációt. A Parlament még ez esetben sem köteles áldását adni rá, nem beszélve arról, ha a konzultáció eredménye, mondjuk úgy, vegyes.

Amennyiben a Parlament a második olvasatban sem fogadja el a javaslatot, de az Európai Tanácsnak már megfelelne, akkor következik a harmadik olvasat. Lényegében ez egyeztető tárgyalásokat jelent, ám ha ez sem vezetne eredményre, mert a Parlament továbbra is ódzkodna, akkor már a Tanácsé lenne a döntés joga.

A Parlament ellenében a Tanács azonban csak egyhangú döntéssel fogadhatná el a javaslatot, amire azért vajmi kevés az esély.

Ha mégis kialakítható köztük az egyetértés, ez esetben a Tanács minősített többsége szükséges az elfogadáshoz, pontosabban úgynevezett kettős többség, ami a tagállamok 55 százalékának igenlését jelenti (28-ból 16 tagállamét), plusz azt, hogy ez a többség legalább az Unió lakosságának 65 százalékát jelentse. A blokkoló kisebbséghez 4 tagállam kell, s az hogy ezek az EU népességének legalább 35 százalékát reprezentálják.

Ebben a stádiumban a kötelező kvótát már nehéz lenne „megfúrni”, elutasítani. 4 tagállam a blokkoláshoz persze még összehozható, az már kevésbé, hogy lakosságuk az uszkve 508 milliós uniós népesség 35 százalékára, azaz mintegy 178 millió emberre rúgjon. A 28 tagállamból 19 ország 11 milliónál kevesebb lakossal rendelkezik, összlakosságuk hozzávetőlegesen 100 milliót tesz ki. A 9 nagy népességű ország több mint 400 millió állampolgárt számlál. Blokkoló kisebbség nem jöhet létre csupán minimum egy – gyakorlatilag ez csak a 82 milliós Németországot jelentheti – avagy két-, illetve több nagy ország támogatása nélkül, már ha feltesszük, hogy a kisebb  tagállamok egyöntetűen blokkolni akarnak, ami szintén nem valószínű.

Nagyobb tagállamok hiányában a blokkolás csupán merő ábránd, az EU döntéshozatali labirintusának ez az egyik vezérfonala.

Lehet, hogy a kicsi szép és mindenben egyenrangú, de csak a nagy hatásos.

Németország meg nyilván nem fogja blokkolni a Bizottság (azaz de facto a saját) javaslatát.

Márpedig a Visegrádi Négyek kb. 64 milliót tudhatnak maguk mögött, köztük csak egy nagyot, a 38,1 milliós Lengyelországot. Két-három, de még inkább négy jelentősebb nagyságú támogatót mindenképp meg kellene tehát nyerniük ahhoz, hogy meglegyen az előírt 178 millió.

Mindez persze csak számtan, nem politika, jóllehet a politika sem mellőzheti a számokat. Amikor a kötelező kvótát a legmarkánsabban ellenző magyar miniszterelnök, Orbán Viktor azt ígérte, hogy „toborzó” körútra indul Európában, aligha túlzott.

Bár a kötelező kvóta gondolatáért a tagállamok többsége nemigen lelkesedik, a fanyalgás önmagában még nem ellenkezés. Szuverenitás-csökkenés? Demokrácia-deficit? Persze, persze, ezek csúnya dolgok, de lássuk, mit kapunk értük cserébe? Hátha megéri.

A háttérben minden bizonnyal lázas alkuk köttetnek majd, amelyek során nyilvánvaló realitás a Bizottság és Németország ab ovo helyzeti előnye. Ezt a csekélységet kellene az ellenzőknek ellensúlyozniuk.

Nehéz lesz.

Galló Béla