Harminc évvel ezelőtt az ő vezetésével jutott ki legutóbb világversenyre a magyar válogatott. Most újra kijutottunk. Igaz, nem csoportelsőként világbajnokságra, hanem csoport-harmadikként, pótselejtező után Európa Bajnokságra. De végre kijutottunk, végre ott lehetünk, s jövőre a nagy európai futballünnepen a mieinknek is szurkolhatunk. Nem kell magyar identitásunkat zárójelbe tennünk, s választani kedvencet, angolt, spanyolt, hollandot, németet, franciát, olaszt vagy horvátot. Természetesen mindenki tudja, hogy a futball csak egy játék, s a legnagyobb drukker is így fogalmaz: lehet élni futball nélkül is – de minek.

Új Egyenlítő: Túl vagyunk a norvégok elleni mindenkinek nagy örömet szerző győzelmeken, van-e olyan kérdés, amelyre most mást válaszolna, mint a pótselejtező előtt tette volna? Vagyis: mi a jelentése, az üzenete ezeknek a győzelmeknek.

Mezey György: Nem kerülöm meg a kérdést, de ki kell szakítani ezt a két meccset a történet egészéből. Egyedi jelenségről van szó, ami nem következik az előzményekből, s nem lehet tudni, mi következik utána. Végre egy olyan esemény tanúi voltunk, amiről nem kell sokat beszélni. Elég annyi, hogy jobbak, koncentráltabbak voltunk a norvégoknál, a játékrendszerünk is kidolgozottabb volt, s a szerencsével sem álltunk hadilábon. Megérdemeltük a továbbjutást, azt mondanám, jó hogy pótselejtezőre kényszerültünk. A csoportkör nem volt igazi megméretés. Szükség volt egy igazi próbára, hogy büszkén elhihessünk, s a világ is elhiggye, reálisan jutottunk ki az EB-re, hogy vitathatatlanul ott a helyünk. Kiderült, amit senki se hitte el, mi sem, legkevésbé a norvégok, hogy a magyar focisták jobbak a norvégoknál. Volt tanítványom, Elek Ákos mondta is, az ellenfél játékosai úgy viselkedtek, mintha ők lennének a brazilok. Ez lehet az egyik oka a vereségüknek, de elsősorban az, hogy mi jobbak voltunk. S ezt nagyon jó volt látni.

ÚE: Végül is minek, kiknek köszönhetjük a sikert harminc szűk esztendő után?

MGY: Storck és csapata jól végezték a munkájukat. Jól fölkészítették a csapatot erre a két meccsre, fizikailag is, mentálisan is rendben voltunk. Arról fölösleges lenne beszélni, hogy mi történik, ha a két nagy húzása, Kleinheisler és Priskin beállítása nem jön be. Bejött. Kész. Gondolkodjon Högmo azon, neki miért nem jött be a 16 éves csodagyerek, Martin Ödegaard beállítása. Mindenesetre egyedi eredmény volt, sok edző életében csak egyszer történik ilyen.

ÚE: Ha egyedi jelenség, akkor nem következik az előzményekből, és nincs hatása a jövőre sem?

MGY: Aki azt hiszi, hogy ez a siker egyenes következménye annak, hogy az állam néhány éve észrevehetően növelte a futball támogatását – TAO, stadion- és pályaépítések, fölújítások, az utánpótlás-nevelés bővebb finanszírozása stb. – az súlyosan téved. A kettőt ilyen rövidtávon nem lehet összekötni. Ez majdnem akkora hiba lenne, mintha azt gondolnánk, hogy a kakas szavára virrad. Ráadásul a magyar futballban még nincs világos, a két győzelem csak egy villám fénye a sötét égbolton. Ez a győzelem nem a rendszer terméke, azon kívüli, koncentrált, jó fölkészülés eredménye. Az én csapatom 1984-85-86-ban is majdnem független volt az akkori társadalmi, politikai, sportpolitikai viszonyoktól. Kivétel voltunk, nem szabály.

ÚE: Arra még nem válaszolt, milyen hatása lehet a jövőre nézve a norvégverésnek.

MGY: Mert nem tudom. Olyan hektikusak a mozgások a világ labdarúgásában, s azokat oly soktényezős viszonyrendszer befolyásolja, hogy nagyon nehéz egy ok-okozati szálra fölfűzni a történéseket. A dánok a „strandról jövet” Európa-bajnokok lettek, ám ez nem egy fejlődés trambulinja lett, most például. nincsenek sehol. A görögöknek EB- győzelmük sem hozott semmilyen felvirágzást – szerencsénkre, mert akkor nem mondhattam volna, hogy ez a csoport nem volt igazi megméretés. Ezért akik most azt mondják, hogy ez a kijutás – nem EB-diadal, csak kijutás – majd egy csapásra gyerekek tömegeit vonzza a focihoz, hogy magasabb lesz a bajnokság színvonala, s dől a közönség, az csupán a saját vágyait fogalmazza meg. Egy következmény persze, biztosan van: ott leszünk Európa elitjében, játszhatunk a legjobbakkal, és senki se tiltja meg, hogy legyőzzük őket, vagy, hogy tisztesen helytálljunk.

ÚE: Fél év van addig, lehet ennyi idő alatt érdemlegesen előrelépni a válogatottunk minőségét illetően? A laikus úgy számol, hogy az idősebbektől csoda nem várható, de a fiatalok fél év alatt is sokat fejlődhetnek, ha jó fölkészítést, menedzselést és elsősorban bizalmat kapnak. Nagy Ádám vagy Kleinheisler gyors előretörése a „semmiből” nekem ezt bizonyítja. S ott van még jó néhány fiatal tehetség: a debreceni Balogh, a Puskás Akadémiás Márkvárt, a Fradi Radója, a már évek óta nagy ígéret Kovács István és még sorolhatnám – igaz, nem sokáig. Tehát, hogy lehetne legjobban felhasználni ezt a fél évet?

MGY: Egyénekre szabott speciális munkára lenne célszerű törekedni, s mindenkivel külön azon dolgozni, hogy a benne lévő képességeket a maximumig fejlesszük, természetesen a többi szükséges képesség szinten tartásával. És a csapategység állandó erősítésével, aminek a terepe korántsem a közös labdázgatás.

ÚE: A magyar szurkoló már nagyon éhes a sikerre, mert évtizedekig el voltunk kényeztetve. A két háború között végig Európa élmezőnyében voltunk, aztán jött a világverő Aranycsapat. Hogyan jöhetett létre, és szükségszerű-e, hogy utána ilyen hatalmas és hosszan tartó hanyatlás következett be?

MGY: A futballt csak társadalmi beágyazottságában lehet értelmezni. Az Aranycsapat tagjai olyan futballfilozófia alapján nevelkedtek, amelynek a játékkészség volt a középpontjában. Hogy minden helyzetben ura legyen a játéknak, ne hibázzon, és a lehető legjobb megoldást válassza. Gondolja meg, kevesebb, mint egy perc, amennyi ideig a játékos kapcsolatba kerül a labdával egy mérkőzés alatt, ami a pályán töltött idejének aluig egy százalékét teszi ki. Ennyi ideje van egy játékosnak, amikor módja van a játék végeredményét befolyásoló sorsdöntő mozdulatra. Ha ezeket a pillanatokat elmulasztja, elhibázza, vagy csak a lehetségesnél rosszabb döntést hoz, akkor nem volt a csapata hasznára. Egy arasszal hosszabb labdalevétel, s oda a gólhelyzet. Vagyis a tökéletes technika nélkülözhetetlen. Ennek szellemében játszottak Schlosserék a tízes években, Sárosi Gyurkáék a harmincas és Puskásék az ötvenes években.  Majd utódaik, Albert, Farkas, Mészöly, Nyilasi, Törőcsik, Détári… csakhogy közben ez a filozófia megbomlott. Uralkodóvá vált az „orosz szisztéma”, amely abból indult ki, hogy elsősorban futni kell tudni. A legendás téli túrákat – melyeken, játék közben (Dél-Amerikában, Afrikában, vagy Mexikóban, Ausztráliában), átmentették a formájukat a játékosok – fölváltották a lélekölő téli alapozások, labda nélkül, sok futással. Ennek csúcspontja volt, amikor a lóversenytéren futott körbe-körbe az egész magyar NB I. Az én filozófiám a magyar tradíciókhoz áll közel, mindig arra törekedtem, hogy a gyerekek futballtudása növekedjen.  A futball nem futóverseny, nem ugróverseny, nem pankráció, a pályán elsősorban futballozni kell tudni. A gólt nem lehet se stopperrel, se centiméterrel mérni. A gól mértékegysége a gól, amit a játék egy minőségi pillanata idéz elő. Tehát a legfontosabb a játéktudás, azon belül a technika. Ami a tradíciót illeti: Schlosser a 10-es években éppen olyan tökéletesen rúgott, ahogy a mai legjobbak.  Sárosi is, Puskás is. Ma egy gyerek egy-másfél órát focizik, jó esetben heti három alkalommal. Puskásék minden nap négy-hat órát játszottak. Ma már legenda: Puskás minden nap átkopogott a szomszéd Bozsiknak, s kimentek a pályára gyakorolni. Aztán jött az ifik délutáni edzése, ami után ott maradt, és nézte, amint édesapja a nagyok edzését vezeti, s tűkön ülve várta, mikor szólnak oda, öcsi, gyere, állj be, kevesebben vagyunk. Utána az apja még egyénileg is foglakozott vele. Hát így. Természetesen mindehhez kivételes alapképességek is kellettek. De csak együtt adnak ki egy Puskást, külön-külön nem. Ma is négy-öt órát kéne mozogni egy gyereknek, nem másfél óra után leülni a számítógéphez. Hozzáteszem, nemcsak azoknak, akik focista karrierre vágynak. Elég, ha csak egészségesek akarnak lenni.

ÚE: Nem kellene ehhez jobban bevonni az iskolákat? Valaha az iskolai bajnokság, a KISOK versenyrendszere ontotta a tehetségeket. Nem lenne célszerű ma is az iskolai szervezetrendszert jobban fölhasználni? Mégiscsak ott van a gyerekek tömege. Most az iskolákban választható sportág lesz a futball, hozhat ez valami eredményt?

MGY: Aki azt hiszi, hogy az iskolában lehet fölvirágoztatni a magyar futballt, az téved. A futballt minőségi szinten csak a klubokban lehet megtanulni. Egy agyonterhelt testnevelő tanár – ma már többségük nő – mit tud tenni? Kimondhatjuk, hogy az iskola komoly szakmai munkára nem alkalmas, s a gyerekeknek hat-nyolc óra után elegük van az iskolai környezetből.

ÚE: Mégis ott vannak szervezetten a gyerekek tömegei. Nem kellene ezt jobban kihasználni?

MGY: Dehogynem. Az iskola a futball népszerűsítésére való. Hogy a gyerekek megszeressék ezt a nagyon is szerethető játékot – s ez nagyon fontos funkció. Az iskola tehát kulcsszereplő – ebből a szempontból. S ha megszerette a gyerek, menjen a klubba, s tanuljon meg futballozni.

ÚE: Végül is: szükségszerű volt a hanyatlás?

MGY: Mint mondtam, a társadalmi beágyazottság határoz meg mindent. Alapjaiban változott meg a világunk. Ebben a megváltozott miliőben kellett volna és kellene megtalálni a futball működtetésének és népszerűségének a titkát. Gondolja meg, ilyen még nem volt a világtörténelemben: szocializmusból átmenni a kapitalizmusba. Ráadásul a nyolcvanas években már senki nem törődött a futballal. Mindenki a politikai helyezkedéssel volt elfoglalva. Korábban a csapatok 90 százaléka az állami vállalatok emlőin élt, jelentős részben a gyárakból jött a közönség is. Az állam gyors és váratlan kiszállása nagy zavart keltett, szükségszerű volt tehát a visszaesés. Ha pedig a számokat nézzük, azok is beszédesek. Puskásék idejében 200 ezer igazolt játékos volt, most 60–80 ezer. S akkor a 12 éven aluliakat még nem regisztrálták.

ÚE: A számokról az jut eszembe, hogy az 50 ezer lakosú Feröer-szigeteket csak nagy nehezen tudtuk megverni. Tulajdonképpen a magyar válogatott pariban volt mondjuk, Egerrel.

MGY: Én vizsgáztattam a feröeri UEFA edzőképzés hallgatóit, jól ismerem a feröeri focit.  Ott mindig a dán befolyás érvényesült, márpedig a dán utánpótlás-nevelés az egyik legjobb a világon. Még fontosabb, hogy náluk társadalmi méretekben elfogadott a futball, nálunk nem. Nálunk beérik azzal a képtelenséggel, hogy hülyék az edzők, azért hanyatlik a futballunk. Feröer-szigeteken a lakosság negyven százaléka valamilyen szinten futballozik, nálunk ez az arányszám 0,4 százalék. Márpedig a társadalmi beágyazottságot a nézőszám és az aktívan futballozó gyerekek száma mutatja leghűbben. A 0,4 százalék azt jelenti, hogy teljesen új társadalom alakult ki, s ehhez a futballunk nem tudott alkalmazkodni.

ÚE: Ez igaz, de ezen változáson átmentek a horvátok, a szerbek, a bosnyákok is, s náluk sokkal jobb a futball.

MGY: Jó a példa a válaszom szempontjából. Történetesen én vizsgáztattam ezekben az országokban az edzőket, B, A és Pro szinten egyaránt. És azt tapasztaltam mindegyik országban, hogy ők valamennyien átörökítették a jugoszláviai futballiskolát, sose tévesztették szem elől, hogy a labdával bánni kell tudni, náluk nem szakadt meg a tradíció, így könnyebben átvészelték a társadalmi változásokat.

ÚE: Mekkora a jelentősége lehet a fejlődés szempontjából a bajnoki rendszer átszervezésének?

MGY: Semekkora. Európában nálunk szervezték át legtöbbször a bajnokságot. Az angolok 150 év alatt mindössze háromszor. Ez rossz reflex. Ha nem tudnak valamivel mit kezdeni – átszervezik. A kisebb létszámnak nincs minőségjavító hatása. Ez már többször bebizonyosodott. Be fog most is. Nekem viszont nagyon fáj, hogy olyan jelentős lakosságú és nagy futballhagyományú városokban, mint amilyen pl. Győr, Pécs, Szeged, Szolnok, Kecskemét, Nyíregyháza, nincs első osztályú futballcsapat. Féloldalas a bajnokság – és nem természetes folyamatok eredményeképpen.

ÚE: Nézzünk ki egy kicsit a világba is. Elképesztő színvonalnak vagyunk irigykedő tanúi.

MGY: Ez a show világa, és a show az igazság elé függönyt húz, s eltereli a lényegről a figyelmet. A legnagyobb klubok – a Real Madrid, a Barcelona, a Manchester United, a Bayern München stb. – irreálisan nagy pénzekkel gazdálkodnak. Olyan sokkal, amennyit a futball nem tud megtermelni, így óhatatlanul más szempontok és érdekek is érvényesülnek, sőt diktálnak, amelyek idegenek a futball szellemiségétől.  A négy nagy bajnokság – angol, német, olasz, spanyol – uralja Európát, az elmúlt 15 évben azok és csak azok a csapatok nyertek kupát, ahol a legmagasabbak a bérek. Ez behozhatatlan előnyt biztosít nekik.  Így megtehetik, hogy a menedzserek, játékos-ügynökök összeszedjék az egész világból a született tehetségeket. A Real Madridnak több száz, ha nem ezer játékos-megfigyelője van szerte a világban. A humán érték – a játékos tudása, tehetsége – árucikké vált. A játéktudás valóban humán érték – dekázni csak az ember tud, a ló nem.  S a jó edző is kénytelen lesz legjobb tanítványait árucikként kezelni. Ez nagyon veszélyes folyamat.

ÚE: Igen, a pénz élteti, és meg is ölheti a futballt. Vélem, a pénz áll a mostani FIFA-botrány középpontjában is. Nehéz elképzelni, hogy például a 2022-es katari világbajnokság odaítélése a sportág szempontjaira épült.  Eddig a fő szempont az volt, hogy nagy futballkultúrájú nemzet rendezhesse a vébét, vagy olyan feltörekvő ország, amely naggyá lehet, csak egy ilyen lökés kell neki, hogy népszerűvé és tömegessé válhasson a futball. Katar egyik szempontnak sem felel meg.

MGY: Akik erről döntöttek, azoknak fogalmuk sem volt az ottani viszonyokról. Négy évig dolgoztam Kuvaitban, csapataimmal, a magyar és a kuvaiti válogatottal ötször játszottam Katarban is. Ott délidőben akkora a hőség, hogy nem lehet kimenni az utcára. Nincsenek is járdák, mert úgyse lehetne sétálni rajtuk. Az utcán nincs senki, az emberek főként a bevásárlóközpontok fedett, hűtött tereiben töltik idejüket. Ami Blattert és Platinit illeti, nagyon nehéz ügyükön eligazodni. Itt is van függöny az igazság előtt. Én jól ismerem őket, nagyon gazdag emberek, nehezen tudom elképzelni, hogy olyan nagy szükségük lett volna még korrupciós pénzekre. Blatter már idős, az is lehet, hogy valakiknek elegük lett belőle, s ebben találták meg az eltávolításának a módját. Az igazságot – mondom – nem tudom, de megtanultam, hogy ha keveset tudsz, óvatosan ítélj.

ÚE: Ceterum censeo: van esélyünk jövő nyáron Franciaországban?

MGY: Természetesen van. Ez a futball egyik legnagyobb vonzereje. Annyival jobban állunk most, hogy 1986-ban a futball egyáltalán nem érdekelte már a politikát. A játékosokat is az akkor megnyíló külföldi lehetőségek foglalkoztatták elsősorban. S volt irántuk kereslet. A vébé előtt másodikak voltunk az akkori a világranglistán. Bár ennek túl nagy jelentőséget nem tulajdonítok. Mindenesetre legtöbb játékos már a vébé előtt elkötelezte magát valamelyik külföldi csapathoz. Volt játékosom, aki a szovjet meccs előtt tárgyalt Platini apjával – aki játékos-szervező volt – a szerződéséről. S a játékos ez után azt kérdezte a feleségétől, hogy majd milyen hűtőszekrényt kérjen az új klubjától…

ÚE: Miért nem vártak a vébé végéig? Siker esetén megnőtt volna az ázsiójuk.

MGY: Mert ezt a klubok is tudták, s nem volt érdekük kockáztatni. És hát ők diktáltak. Akkor tehát a politikát nem érdekelte a futball, nem törődött vele, most viszont érdekli, és támogatja. Ez hosszabb távon sokat jelenthet, segíthet megalapozni azt a társadalmi beágyazottságot, amely minden fejlődés és minden siker alapja. Hogy a norvég siker ne kivétel legyen, hanem szabály.

Szále László

A szerző az Új Egyenlítő munkatársa

Forrás

Fotó: Wikipédia