Az 52. müncheni nemzetközi biztonságpolitikai konferencián újfent bebizonyosodott Virág elvtárs igazsága, mi szerint „a nemzetközi helyzet egyre fokozódik”.

Tényleg fokozódik.

S amíg ki nem tör a világbéke mindeddig így is lesz, márpedig erre azért vajmi kevés esély mutatkozik. Münchenben sem a világbékéről, hanem az új háború kitörésének lehetőségéről cseréltek eszmét a felek, ha ugyan eszmének lehet minősíteni az ott elhangzottakat.

A rendszerváltás utáni Magyarország politikai szótárában meglepően kevéssé használt fogalom az „igazságosság”. A főáramú pártok, még a magukat baloldalinak gondolók is, átengedték ezt a fogalmat a szélsőségeseknek. Eközben például az Egyesült Államok politikai vitáiban ez az egyik legtöbbet használt hívószó. A liberális dominanciájú „balliberális” oxymoron holdudvara többségében azon az állásponton van, hogy az igazságosság fogalma mindenkinek mást jelent, ezért nincs is igazi tartalma, nem is érdemes vele foglalkozni. Jelen írásunkban bemutatjuk a nem marxista nyugati baloldal meghatározó igazságosság elméletét, John Rawls-ét, amely meghatározó jelentőségű a tekintetben, hogy kit tekinthetünk ma baloldalinak, és kit álbaloldalinak.

     Az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában az utóbbi években egy fiatal francia közgazdász könyve tartja izgalomban a drámai szinten lévő és még így is folyamatosan növekvő egyenlőtlenségek miatt aggódó közvéleményt. Három részes sorozatunk első részében bemutatjuk magát a könyvet, a második részben a nemzetközi kritikákat, a harmadik részben pedig Piketty magyar recepcióját.

A politika egyik aranyszabálya, hogy a világot barátra és ellenségre osztja, de úgy ám, hogy a barátot sem feltétlenül az érték-szimpátia, hanem az érdek hozza létre, példának okáért az ellenségem ellensége egyben nagy valószínűséggel a barátom is.
Britanniának nincsenek barátai, csak érdekei, mondotta volt egykor állítólag Lord Palmerston, de ez a kijelentés aligha csupán a britekre vonatkozik. A bolsevik párttörténetből (de persze nem csak onnan) azt is tudjuk még, hogy a közeli barátok olykor veszélyesebbek az ellenségnél, ergo, van az úgy néha, hogy az ember a barátait még kevésbé szereti, mint az ellenségeit. 

A migrációs válság, jól jegyezd meg, nem csupán az Európai Unió egymásra torlódó problémáinak egyike. Hanem amióta az Unió Uniónak nevezi magát, azóta minden bizonnyal az eddigi legveszélyesebb is. Merthogy megingatja azt a közhelyet, mi szerint az európai integráció mindeddig a saját válságainak tapasztalataiból tanulva fejlődött volna, s mindig ezeket meghaladva-megoldva lépett volna egyet előre.

Kedd este van, Budapest belvárosának egyik csomópontjánál a taxi vs. UBER vita legújabb fejezete zajlik. Egy ősz hajú magyar taxis kiabálva azzal érvel a teljes útlezárás mellett, hogy „egy éven keresztül nem volt a kormánynak arra esze, hogy megegyezzünk. Teljesen korrektül viselkedtünk. Egy éven keresztül tűrtünk”.

Majd kollégái elrángatják a 9-es busz elől, amely folytatja az útját, és pár száz méterrel később már nem törődnek a rajta ülő utasok a mögöttük hagyottak problémájával. Amikor az intermezzo után este hazaérnek a híradókból és az online médiából már sokféle értelmezéssel találkoznak.

Politikai műsorok manapság szinte kötelező kérdése, kitart-e a 2017-es választásokig Angela Merkel? Kristálygömbre is szakosodott kollégák máris rávágják a választ: persze, hogy kitart - avagy mégsem.

Az egyik legbefolyásosabb és világszerte olvasott amerikai hetilap, a többmilliós példányszámban megjelenő Time magazin minden évben kiválasztja „az év emberét” – Man of the Year –, és képét a címoldalon, történetét vezető helyen közli. A szelektálás minden esetben gondos mérlegelés és széleskörű közvélemény-kutatás eredménye. A Time 1956 emberének egy névtelen hőst választott, a magyar szabadságharcost, akinek komor elszántságot tükröző arca szemrehányóan meredt az olvasóra, a háttérben a lerombolt budapesti utca látképével és a magyar felkelés jelképévé vált lyukas zászlóval.

Itt volt Cameron, nekem mégsem az jutott eszembe, mi célja volt ezzel, hiszen az köztudott. Sokkal inkább az, vajon miért ne lehetne az Európai Unió jövőjéről elfogulatlanul vitatkozni?

Miért kell ezt a fontos kérdést szinte kizárólag az aktuálpolitika szemszögéből értelmezni?

Meg sem szólaltál még, máris kiosztották rád a szerepet, aszerint, hogy a neved alapján hová sorolnak.

2015 nem igazán Európa éve – bár ez tulajdonképpen malacrózsaszín megszépítése ennek a sötét esztendőnek. Kontinensünk világpolitikai jelentősége az I. világháború óta  szívósan leértékelődik, ma már teljesen világos, hogy Európa lejtős trendjét sem a szovjet birodalom széthullása, sem a XXI. század első dekádja nem fékezte le. A mai mag-Európa tiszteletre talán, de csodálatra semmiképp sem méltó politikusainak elképzelésük sincs, mit feleljenek e történelmi kihívásra. Nemhogy kiérlelt koncepciójuk nincs, semmilyen se. Ádáz uniós viták folynak arról, vajon kívánatos-e egy föderatív Európai Egyesült Államok, avagy jobb megoldás a nemzetek Európája, de mindeközben a brüsszeli bérlistának elkötelezett brüsszeli bürokráciát leszámítva, gyakorlatilag minden tagország a saját nemzeti önérdekeit követi. Brüsszelben sokkal erősebb hatalmi faktor a de facto, mint a de jure. A Tanácshoz képest a Bizottság és a Parlament sóhivatal. Mai állapotában az Európai Unió szervezetszociológiai képtelenség. Legpontosabb meghatározása: se nem ez, se nem az. Magyarán: se-se.