Ha az Európai Bizottság, úgy hírlik, ragaszkodik a kötelező migráns-kvótához (leánykori nevén a „méltányos elosztáshoz”), javaslata bekerül az Unió döntéshozatali labirintusába. Pestiesen szólva, esélyei innentől kezdve neccesek.

A cím, az ifjabbak kedvéért, magyarázatra szorul. Bibó Istvánról mondotta volt egyszer Kis János, hogy neve mellé a fejfájára ezt kellene majd írni: 1945-1947. Azaz a II. világháború utáni magyar demokrácia születési és halálozási dátumát, amikor még Bibó esélyesnek láthatta megvalósulni mindazt, amiért írásaiban küzdött. Pozsgay Imrének politikusként három esztendő jutott. Nála többet kevesen tettek a rendszerváltozásért, s jobban csalódni se sokan csalódhattak benne. Persze Bibó is, Pozsgay is jóval gazdagabb életpályát futott be annál, mint azt az évszámok közé szorított idő jelzi, mégis találónak, szimbolikusnak érezhetjük a dátumokat. Pozsgay Imrétől az alábbi könyvrészlettel búcsúzunk. A helyszín Magyarország, és természetesen 1987-et írunk.

A német választások eredményeiben semmi meglepő sincs. Féligazság, hogy a három tartományban Merkel asszonyt a migrációs-politikája miatt büntették a szavazók. Korántsem csupán erről és nem csak róla szólt a múlt vasárnap. A mélyben ennél összetettebb folyamatok zajlanak.

Negyedszázaddal ezelőtt a szovjet rendszer többek kötött azért bukott meg, mert nem honorálta megfelelően a kreativitást és az erőfeszítést. A rendszerváltás egyik nagy állítása volt, hogy piacgazdaságban erre való a profit. Negyedszázad elteltével, a vagyonok globális koncentrációjának korában már nem mindenki biztos abban, hogy a profit valóban az erőfeszítést honorálja. Jelen írásunkban azt vizsgáljuk meg, egyetért-e egyáltalán ezzel a vélekedéssel a közgazdaság-tudomány?

Vajon egeret vajúdik ma Brüsszel? Költői a kérdés, merthogy a válasz aligha kétséges: igen. Lesz persze valamiféle megállapodás a törökökkel, ám bármily előzékenyen bánik is velük Angela Merkel, Törökország semmiképp sem oldhatja meg Európa migráns-problémáját.

Merkelnek azonban a mai csúcson minden áron némi eredményt kell felmutatnia, hogy aztán elhíresült, „liberális gyógyírt” ígérő „A” tervét konokul folytathassa.

Kevés politikus van ma Európában, aki nagyobb híve volna az Európai Uniónak David Cameronnál. Ha június 23-án mégis bekövetkezne a „brexit”, vagyis a népszavazáson a kilépés mellett döntenének a britek, neki az aligha tenne jót. Pocsékba menne hazárdjátéka, nagy-nagy igyekezete, hogy az unió tántoríthatatlan reformereként adja el magát otthon, így szerelve le a kilépés mellett érvelőket, köztük - szép számban - saját párttársait is.

Azoknak a briteknek lenne igazuk akkor, akik eddig is azt állították: lehet, hogy Brüsszelnek sok volt Cameron „tántoríthatatlansága”, de nekünk ez kevés. We must exit.

Jelentősen átalakult a munkaerő-piaci intézményrendszer az elmúlt években, s közben – bizonyos híradások szerint – csökkent a munkaügyi és a munkavédelmi helyzetre közvetlenül kiható ellenőrzéseket végző munkaügyi, illetve munkavédelmi felügyelők száma.

Az NMH Munkavédelmi és Munkaügyi Igazgatóságának feladatai 2015. január elsejétől a foglalkoztatáspolitikáért felelős miniszterhez, a Nemzetgazdasági Minisztériumhoz kerültek. A jövőben a foglalkoztatáspolitikáért felelős miniszter látja el a munkavédelmi és munkaügyi felügyelőségek szakmai irányítását.

A munkaügyi ellenőrzések területén az alábbiakban három fő statisztikai számot mutatok be: az érintetti kört (az ellenőrzött munkáltatók számát), a jogsértések és az érintett munkavállalók arányát.

A kelet- és közép-európai elitek azon köreiben, amelyek a nyugat- és észak-európai társadalomfejlődést tekintik követendő mintának, bő kétszáz éve ott buzog a „felzárkózás” vágya, az „utolérés” akarása. Távolról sem magyar sajátosság, nem is csak a kelet-közép-európai elitek sajátja, itt és most mégis a mi felzárkózásunkról lesz szó.

Az Új Egyenlítő oldalain korábban már ismertetettük John Rawls szociáldemokrata igazságosság-elméletét. Elterjedt a vélekedés, hogy Rawls nézeteinek legütősebb kritikáját libertariánus (a neoliberalizmus társadalomfilozófiai megalapozása) oldalról Robert Nozick adta. Sőt, egyesek még odáig is elmennek, hogy ezt a kritikát megsemmisítőnek ítélik. Nozick ellenérveinek végiggondolása után azonban arra kell jussunk, hogy szó sincs erről, a két szerző nem egy súlycsoport. Nozick érvelése közel nem jut ahhoz, hogy Rawlst kiüsse a nyeregből.

Nozick azért érdekes szerző, mert az abszurditásig komolytalan Ayn Randdal szemben érdemi akadémiai munkát végzett. Szemben viszont a neoliberális mozgalom másik két akadémiai ikonjaival, a „von”-okkal, Misessel és Hayekkel, Nozick egyetemi állását nem a nagyvállalati szektor szponzorálta. Írásai tehát méltán tekinthetők elfogulatlan elmélkedés eredményének. Fő műve az Anarchia, állam, utópia (1974).

Ha a kormány tényleg újabb nemzeti konzultációval rukkol elő - ezúttal a terrorveszéllyel indokolt alaptörvény-módosítás ügyében -, az eredmény borítékolható. A válaszadók többsége alighanem rábólint majd a nagyobb biztonságot ígérő változtatásokra.